János

Álljunk meg itt csak egy pillanatra!

Én már itt állok évtizedek óta.

Ennél a bakancsnál.

 Nem fogom ezt a szöveget a János képe alá tenni, sőt még ugyanabba a környezetbe sem, mert ő egy stílusos fiú volt. Kell ezt magyarázzam? Ott van a képen az egész megjelenése, az öltözete, a barátai, a testtartása a puhanyakú inge, a szép nyakkendője, a mozgása a térben, a duplasoros zakója és ahogy azt viseli, ahogy a barátok egymásba karolnak,  hát hova lett ez?!

Ott megy a haverral valahol a  Bérkocsis utcában,  nézzétek a nőt a háttérben, őket nézi! Hát hova is lett ez?!

Nem stimmel a számla, azazhogy hiányzik róla egypár tétel,  ahogy „a” Kálmán Gyuri mondta anno kelet-Berlinben az étteremben…. „Volt még ezen kívül egy anyám egy bátyám néhány nagynéném meg miegymás”… mekkora botrány is lett belőle!
 Naná, mert ez egy botrány. Most szólok, hogy hiányzik a számlánkról néhány tétel, az asztal mellől pár nyugodt tekintet és kétsoros zakó: valaki még nem jött meg! Hát várjunk csak még azzal a csilingeléssel és ne kezdődjön az ünnep!…

Még várunk valakit.

Ott van a kép a másik oldalon a házról, ahol laktak: az is egy jó kis történet. Nem költöztek el innen, mert ha a János majd valamikor megjön, akkor nem fogja megtalálni a családot. Én meg keresem a neveket a New-York-i telefonkönyvben, van belőle 7 kötet, a lányom nevét nem onnan vettem, de  fiú nevet ott kerestem. Pár nap volt még a születéséig, bementem  a Főpostára, még nemhogy Internet nem volt, de telefon se csak protekcióra, és kikértem a New-York-i telefonkönyvet, mondták az több kötet… nem baj, jöhet.
 Direkt nem akartam előre tudni, hogy fiú lesz vagy lány. Mivel fiú nevet nem találtam megfelelőt a Ladó-féle utónévkönyvben, gondoltam nézzünk egy színesebb világot hátha ott majd találok… hát volt is bőven! Visszaadtam 6 kötetet, a hetediket sajna elloptam, bocsánat érte Tisztelt Posta! Hazavittem, majd ott böngészem tovább, de lányom született, így nem volt szükség többé fiú névre, a telefonkönyv ott volt készenlétben még évekig a telefon alatt, de úgy néz ki ez az egy gyerekünk lesz, és a költözésnél már elmaradt.

Szóval időről időre nézek mindenféle listákat, fürkészek, keresek, hátha felbukkan, tudom mekkora marha vagyok, hiszen ő meghalt 45 februárjában abban a rohadt Mauthausenben.
 Hányszor elmentem Linz mellett és oda be nem tettem a lábam, mintha más sietős dolgom lenne. Hát ott van János, szép dokumentum is van róla.

A levelet sem teszem be ide, sőt a János többi képe közelébe sem, amit a munkaszolgálatból körmölt apró betűkkel, hogy minél több ráférjen a cenzúrázott papírra. Az ő levele még milyen szépen átcsúszott a cenzúrán, de hát elvégre minden rendben is van benne, ahogy János írja. Szépen elmúlik majd az egész és újra együtt lesz a család a Rákóczi úton és kártyaparti lesz meg sütésillat ugye húgocskám? Mi leszünk a legboldogabb család. Csak hát a bakancsot küldjétek ha lehet, mert nem akarok mezítlábas lenni. Meg cipőfűzőt, krétát pasztát miegymást.

 A bakancsot...
 Na az a bakancs sosem jött meg.

Hát mi a francnak termel az a sok rohadt cipőgyár bűn drága cipőket, mostanság kinek fázik a lába?!!
Akkor kellett volna uraim, akkor!! És most az egész munkaszolgálatos századot a Gucci a saját halottjának tekinthetné. Jó, az női cipő de finom bőr! De jó, hogy most nem a nőkről kell írnom, anyámnak volt cipője, csak a testvérei nem maradtak meg.

Anyu szerint  lehetett volna bakancsot küldeni, de a papa  nem küldött, mondván  úgyis ellopják.

Papa : tévedett!

Mindenkit szépen le lehetett fizetni,  és nem hogy a bakancsot, de az egész gyereket meg lehetett volna venni. Tudom, ahogy az Ádám doktorék tették a negyedik emeleten, ők kihozták a Gyurit pénzért, vagy nem is pénzért, hanem egy doboznyi ékszerért.

 Hát megérte volna.

Ki vagyok én, hogy beszóljak a papának? Ő ott játszott velünk, a két unokájával a Tisza Kálmán téren, másoknak a szeretetéből nem sok jutott, vagy nem mutatta ki soha. A mamival magázódott egy életen át, ha valami nagyon finomra sikeredett az ebédnél, akkor annyit mondott, hogy nem rossz. Néztem az ablakból 10 éves koromban ahogy jönnek hozzánk a felszab térre: leszállnak a stukáról és szépen lépdelnek egymás után a kapu felé: elől a papa mögötte három méterrel a mami a papír stanicliben hozza a zselét nekünk. Szeretjük a papát és nagyon aggódunk érte: ő viseli a terhet a hátán, hiába halt meg 67-ben, és ebből az alkalomból tudtam meg hogy zsidó vagyok, mivelhogy a temetésen úgyis kiderült volna, ő cipeli a hátán a János sorsát.

Az ő fia volt és nem küldött neki bakancsot.

Volt abban logika, hogy ellopják, de miben bízott? Ő nagy kártyás volt, de igazából mindig csak vesztett. Amerikában is, sajnos még a szemét is, amikor számon kérték rajta a svindlit. Szóval abban bízott, hogy a partit megnyeri és megy az bakancs nélkül is, de nem vette észre, hogy ha az adut nem játssza ki időben, akkor elbukja az ultit. Mindig volt egy távolságtartó magatartás a papa meg az Ádám doktorék között, mert az Ádámék kihozták a Gyurit és neves ügyvéd is lett belőle, a Jánost meg senki sem. De kinek lett volna ez a dolga? Jó, a bakancsot ellopják, de rá kellett volna dobni az összes smukkot meg a Csontvárykat és meg kellett volna venni a gyereket. itt ülünk most a vesztes partival... nagyon elszúrta a papa.

Mi már megtanultuk, hogy a smukk meg a képek mire valók, azért is tartjuk őket nagy tisztelettel ilyen alkalmakra.

Nézd már:

Holokauszt zsidó vagyok!

Innen van az identitásom és eszerint szemlélek mindent. Ez egy ilyen másodosztályú buli, az igaziak a zsiniben ülnek és tartják a ritust. De az enyém is jogos, megváltottuk a jegyet rá, igaz nem én fizettem, hanem anyám testvérei. István 17 évesen halt meg szépen agyhártyagyulladásban, a legenda szerint a strandon hideg vizet csepegtetett a fejére, hogy lehűljön. Tehát 37-ben meghalt és mekkora szerencséje volt! Megúszta a magyar vircsaftot.

Nem is akarok más lenni, szeretek holokauszt zsidónak lenni, a János révén vagyok az, meg a többi remek sztori révén, amire anyámék fizették be a jegyet a Pipa utcában, meg apám a ligetben a szomorú fűz alatt, könnyesen és boldogan hallgatva az oroszok bombázását és persze megfagyott  a félelemtől, hogy ne oda csapódjon be a fa tövébe. A Pálma utcai ház odalett, amit az apja tervezett és épített, de ők megmaradtak. És mit ér a sok ingatlan? Most persze sokat, mert értékválság van, de akkor ők a negyvenes években simán elmulatták egy bérház árát egy jól sikerült este, és helyesen tették, mert másnap meg államosították volna. És a papa is csak annyit mondott a maminak, amikor elindult bérházat venni a Damjanich utcába, csak előbb még egy kicsit kártyázni is volt, és hát rossz volt a lapjárás, nos amikor a mami megkérdezte, hogy megvette –e azt a házat Ica? Mert az Ignácnak ez volt a családi beceneve.. tehát megvette akkor azt a házat? Kérdezte reggel a mami. A papa nem felelt, csak a sokadik noszogatásra: Naná, hogy nem, méghogy maga háztulajdonos legyen!

Én szóltam előre, hogy ne olvassátok ezt a blogot...

Irogatni jó, csak nehéz nekiülni, meg éhesnek kell lenni hozzá, nem véletlen, hogy 80 kiló felett nincs igazi író! Nézd meg a Csurkát, a marha nem tudja. Az a kisebbik baj vele, hogy lebutult náci, mentségére legyen mondva, hogy nem trendiből csinálja, hanem már akkor is az volt, amikor még itthon ez nem  volt kötelező. Miért ír drámákat? Mert ott csak párbeszédet kell írni, nem leíró mondatokat. Párbeszédet írni? Nem mondom, hogy mindenki tud, sőt ez egy külön szakma, de egyszerű párbeszédeknél többre ő nem is képes, nemhogy kijelentő meg leíró mondatokra. A Kornis Mihály, na látjátok, ő tud írni. És szuggesztíven előadni. Meg kotorászni a mások által megírt szavak mögött. Bár ő is kihízott már a kötött pulóvere alól, és lehet hogy ez lesz a veszte. Erről most ennyit.


Holokauszt zsidók vagyunk. Miért kéne ebből kigyógyulni? Nem vagyunk mi betegek! Akkor lennénk azok, ha nem néznénk a dolgokat úgy ahogy vannak. Hát így vannak. Ott a ház, amiben már nem lakunk, ott a papír a gyíkbőr briftasniban, amiben a családi dokumentumokat tartogatom. Nem én tettem bele, hanem még a papáék. Én tartom őket, az a helyük. Itt vannak a gyerekeink, nekik is jutott ebből a pakkból, nem kaptak felmentést mint tornából. Viszik a kis hátizsákjukat nagyon ügyesen.

 Ott van János a határon túl, el fogom őt hozni magamhoz, csak még nem tudom hol lenne az a hely, ami végleges lehetne…

Együtt lesz egyszer a család.