2019. július 3., szerda

Nagy Gatsby a Vígszínházban







Pukkadjon meg mindenki, még be sem mutatták a Vígszínházban a Nagy Gatsby-t, de én már láttam!
Pontosabban nem az egész színpadi előadást, hanem csak azt a részét, ami látszódott az emeleti kakasülőről a harmadik sorból.
Barátaim, ha a Vígszínházba vetne titeket a sors, mindenképpen próbáljatok olyan helyre ülni, kerül amibe kerül, ahonnan még a színpad első harmada is látszik! Ez azért jó, mert megfigyeléseim szerint a cselekmény leginkább ott játszódik!
Nyilván innen ered a minősítés, hogy első vonalbeli művészek meg a többiek.
Baráti társaság jóvoltából kerültem péntek este a Nagy Gatsby főpróbájára. Ifjabb Vidnyánszky rendezte, ami egy nagyon jó előjelnek ígérkezik. Láttam már a fickót a Diktátorban ugyanitt, az bizony egy első osztályú produkció volt, nem mellékesen pont azért, mert ott az Ifjabb Vidnyánszky parádézott a színpadon, mint egy igazi Chaplin szorozva kettővel…
A körülményekről annyit, hogy pénteken éppen nagyon meleg volt a városban, az előző napok, hetek összes esője akkor párolgott fel az aszfaltról és az összegyűlt pára mind a Vígszínház emeleti nézőterén - nevezhetnénk akár padlásnak is koncentrálódott.
Ebben a kb. 45 fokos hőségben igen kellemes beülni a szűk sorokba, a lábnak nincs hely, aki viszont laza kötésű és rendszeresen jógázik, az simán a nyakába veheti az alsó lábszárát és így kényelmesen élvezheti a produkciót. Én sajnos nem tartozom a laza kötésű férfiak szerencsés közösségébe, és a jógázó Gandhi szellemisége is inkább inverz üzemmódban csapódott le a rendszereken átívelő bosszantó magyar történelemben lezajlott szocializálódásom során, ezért még mielőtt helyet foglaltam volna, már néhány elharapott anyázás szorult belém. Jó, azt is tudni kell, hogy mire felérsz az emeletre meg kell másznod 80 lépcsőt hogy elérj a célig.
Ráadásul szerencsétlenségemre megint ember módjára öltöztem fel, mintha színházba mennék, ahelyett, hogy fecske fürdőgatyába és strandpapucsba csomagoltam volna magam, mintha a Palatinusra készültem volna.Mindjárt kiderül miért, ha tovább olvasod ahogy illik!
Leülsz és vágyakozva tekintesz magad mögé, vannak ugyanis reményt keltő szellőzők is sárgaréz rácsozattal takarva a Vígszínházban, amiről még akár arra is gondolhatsz, hogy hűsített levegő fog beáramlani a nézőtérre, vagy legalább friss, ha nem is hideg.
Most utólag segítek azoknak, akiket a kérdés foglalkoztat jegyvásárlás előtt:
Légkondícionáló nincs a Vígszínházban, vagy van, de nem működik.
Ha létezik olyan, hogy Metoo mozgalom a budapesti színház látogatók között, akik szintén majdnem megfulladtak oxigén hiányban és kiszáradtak bármilyen előadáson, akkor öntudatosan csatlakoznék hozzájuk.
Igen, van az áldozat hibáztatás, hogy minek mentem oda, meg még fizettem is érte, akkor vessek magamra! Ezt most azért mondom, hogy legyen már vége az évtizedek óta suttogó riasztó híreknek a színházi világból, itt nem csak nőket molesztálnak, de még a nézőket is olyan helyzetbe hozzák, amire nem számíthattak.
Térjünk rá tehát a Nagy Gatsby-re. Ez eredetileg egy siker regény, rajtam kívül nyilván mindenki olvasta, vagy ha nem, akkor is mondhatja, hogy olvasta. Mindenképpen érdemes elolvasni Scott Fitzgerald művét, mert így esély nyílik arra, hogy megértsd a történetet.
Én láttam pár éve a második amerikai film adaptációt angol eredeti hanggal és felirat nélkül moziban, de sajnos történelmileg úgy alakult, hogy a filmnél a vizuális látvány és az angol szöveg összességében nálam annyit eredményezett, hogy nagyjában egészében semmit nem értettem a cselekményből, így a szervezetem ilyen esetekben úgy reagál, hogy álmosság és légszomj tör rám, riadt tekintettel fürkészem a menekülési útvonalakat, és ha ilyen nincs, vagy győz a jólneveltség, akkor a nézőtéren megadóan elalszom.
Akkor Így is történt, de legendás jólneveltségem olyan magas szintű, hogy még csak nem is horkoltam. Én vagyok a hibás, mert a mozivásznon a főszerepekben Leonardo Di Caprio , Carey Mulligan meg Tobey Maguire pompázott, mások számára érthető amerikai angol nyelven, de én a british english-t tanultam az Essential english for foreign students nyelvkönyvekből a Ratkó gyerekek évfolyamából, és úgy tűnik, hogy túl foreign voltam a nyelv irodalmi szintű befogadásához. Vagy csak lusta.
Az első, 74-es filmváltozatot sajnos nem láttam, ahol Robert Redford és Mia Farrow alakítja a főszerepeket. Ugye 74-ben nem biztos hogy bemutatták ezt a körúti Vörös Csillag filmszínházban, de nem is zárható ki. A puha diktatúra emlékeim szerint beengedte az olyan amerikai filmeket, amik masszív rendszerkritikát fogalmaztak meg a rothadó imperializmus fellegvárával szemben, a szerelem meg nem volt veszélyes a Varsói Szerződés osztályharcos nézői számára sem, akik házastársaikkal vagy munkahelyi szeretőikkel jutottak hozzá a jegyüzérektől az élményhez.
A Deer Huntert filmet persze letiltották, de a Gatsby véleményes lehetett MSZMP kulturális főosztályán, amit egyszerűbben Aczél Györgynek is nevezhetünk.
De térjünk rá a Vígszínházra!
Már említettem, hogy ami a színpad első három méterén játszódott, azt én nem láttam. Az emeleti réz korlát, ami arra szolgál, hogy nehogy egy néző, aki az előadás hatására elalél, lezuhanjon a földszintre, ezzel érthető bosszúságot okozva a művészi áhítatra szomjúhozó jegyvásárlóknak, ez a korlát tehát kijelöli azt a demarkációs vonalat, ami mögött még az emeleti nézők látnak valamit a színpad maradék, hátső részéből.
Nagy szerencsém volt, mivel Vidnyánszky rendezte produkció olyan pörgő, remek zenével megtámasztott, fantasztikus táncosokkal és illúzió keltő koreográfiával működött, hogy ez a maradék szinpadi rész is bizonyosságot adott, hogy ha látnám a darabot, remekül érezném magam!
Jó, az is igaz, hogy a korlát fölötti részen átleselkedve még láthattam volna a színpad hátsó részét, de abból is csak annyit láttam az első felvonásban, amennyit az erkély első sorában a korlátra támaszkodó és ódivatú tupírozott frizurával súlyosbított hölgy fejének kontúrja afféle diszkrét kimaszkolásként látni engedett. Azaz láttam a színpad jobb és bal felének három méternél hátrábbi részét, ahol a táncosok átsuhantak- nagyon jól- és ahol a főszereplők dialógusaik elmondása után távoztak, ahogy a szerzők a szövegkönyvben írják: „jobbra el”.
A főpróba „ mint előadás” jelleggel zajlott, ifjabb Vdnyánszky megjelent az elején és kedvesen ajánlotta az első nyilvános eseményt fenntartásokkal, hogy lehetnek technikai hibák stb. De azt kell mondanom, hogy ha voltak is, nem vettem észre, pedig dolgoztam színházban pár évig, de ez egy olyan dús, mérhetetlen gazdagságú színpadi eszközzel megvalósított óriási munka volt, ahol nem csak az előtérben, de középen és a harmadik rétegben is precízen és hatásosan kidolgozott produkciót kapott a néző. A szereplőkról annyit, hogy bárki megnézheti a színlapon, én nagyjából senkit sem ismertem maximum névről, kivéve Hegedűs D. Gézát, őt meg nem nagyon csípem, de ez maradjon a mi titkunk. Múltkor láthattam tök meztelenül szintén itt, nos ettől sem javult meg az affinitásom, de akkor jobb helyen ültem és ugyan elfogyott a levegő a látványtól, de hűvösebb volt.
Még annyit a szakmából, hogy aki megnézi, az figyeljen az áttünésekre, amik a Sztanyiszlavszkíj színházakban az egyszerű „sötét” szóval jelennek meg, azaz vaksötét lesz, a színpadot átrendezik majd felgyulladnak a reflektorok és egy másik színpadképet láthatunk, mintha elvágták volna. Ilyet csinálnak rossz klasszikus filmeken is, de a jobbakban ez nem így megy. Vagy a zene, vagy a kitartott szünet, vagy egy szöveg vagy valami más, eredeti módon alkalmazott eszközzel tartják fel az illúziót az értő közönség számára. Most Vidnyánszkynál az áttünéseknél látszott legjobban az illúzió keltő, finoman visszafogott magas szintű művészi munka.
Jól értesültek azt mondják, hogy szerencsés vagyok, mert erre az előadásra majd jó ideig reménytelen lesz jegyet szerezni. Nem is én szereztem most sem, de köszönöm Judit Schuller Sucinak, aki még azt is derűsen fogadta, hogy Kálmán, akivel még kézen fogva érkeztek a napsütésben a Vígszínházhoz, az első felvonás után elszántan közölte, hogy távozik és legközelebb akkor jön színházba, ha ott európai körülményeket talál.
Na ez utóbbira sokan várunk, és nem csak színházban, de úgy általában is, soha meg nem valósuló, jól élhető országra áhitozva.

Napom






Apám is Iván... Én István Iván vagyok, az Istvánt nem használom. Az István nevet anyám nagyobbik bátyja után kaptam, aki korán meghalt.
Az Ivánt apám után, aki ezek szerint nem ismerte azt a zsidó szokást, hogy élőről nem nevezünk el leszármazottat, vagy nem érdekelte, pedig a háború előtt rabbiképzőbe is járt, utána meg az ismert okokból nagyjából elege is lett neki ebből az egészből, és áttért a motorversenyzésre...

Bátyám Tamás János. A Jánost anyám kisebbik bátyja után kapta, akiről máshol írtam, a Tamást viszont saját jogon.
Most veszem észre - így hatvanon túl, hogy nekem tulajdonképpen nincs is saját nevem.

Az esetek 90 %-ban mindenhol leistvánoznak, amikor az Iván nevet olvassák. Az Iván név egyszerűen nem fér bele a magyar lakosság szókészletébe.
Plusz gyerekkoromban annyit szívtam az Iván miatt, hogy orosz név, hogy megszerettem. Ragaszkodom is hozzá, mint a rossz gyerek az iskolában a rosszaságához. Arról híres ugyanis.

Az Iván névvel egy alkalommal nagy sikerem volt... Lengyelországban csatangoltunk Reich Tomival, és egy diákszálláson laktunk. Délután lementünk focizni az udvarra, épp játszott ott egy szovjet gyelegácija egymással, a Tomit bevették az egyik csapatba, engem a másikba. Gyorsan megkérdezték, hogy hívnak, ha kiabálni kell nekem játék közben.
Mondtam természetesen, gyanútlanul, hogy Iván…
Megállt a játék, hirtelen odajött az összes orosz, néztek rám boldogan, mint a jóllakott ufók, és majdnem feldobáltak örömükben 🙂
Azóta sem volt hasonló csodás élményem a nevem miatt.

A nők egy része kedveli az Iván nevet, mert azt hiszik, hogy ez olyan elegáns dolog, én meg nem szoktam megingatni őket ebben a hitükben, és ettől kezdve próbálok elegánsan viselkedni, ami ebben a surmó világban nem is nehéz..

Magyarországon két község is van " Iván" névvel. Az egyik „Iván” Répcelak, Beled és Csepreg mellett van, ez utóbbi sajnos kicsit emlékeztet a csepeg szóra... a másikat " Ivándárda"-nak hívják, Illocska, Kislippó, Lapáncsa közelében. A település nevének szexuális kicsengését felesleges is hangoztatni, egyszerűen nagyon jó lehet ott élni a nőknek...

Az Ivánok általában tehetséges és/vagy jóképű férfiak. 
Elég ha Darvas Ivánra gondolunk, aki a jól hangzó Szilárd nevet cserélte el önként vállalt mártíromságként Ivánra, meg a Szilárd már foglalt is volt. De rajta kívül jóképű és színész Iván-nak itt van még a Fenyő Iván meg Kamarás Iván, írónak Mándy Iván, Bächer Iván vagy Andressew Iván, táncosnak Markó Iván, rock zenésznek Vitáris Iván az Iván és a Parazol-ból, dalszövegírónak és zeneszerzőnek a Szenes Iván, karmesternek Fischer Iván, sportkommentátornak a Hegyi Iván, még sorolhatnám.

De a külföldi hírességek közűl is sokan fényezik a nevet. Ivan Rodriguez a Texas Rangers-ből, Ivan Rakitic a Barcelonából, Ivan Zamorano a chilei legenda, Ivan Lendl a savanyúképű cseh teniszező, az oroszok végtelen sorát nem is említve, csak utalok Pavlov Ivan-ra vagy Turgenyevre, Goncsarovra, de náluk a képet erősen beárnyékolja Serov illetve Rettenetes Iván, akinek legalább a neve őszinte és óvatosságra intő.
A nőknél éppen aktuális Ivana és Ivanka Trump, írtam is Trump-nak levelet, hogy ha úgy vesszük én is Ivanka vagyok, de nem küldött pénzt…
Van még a Scarlett Johansson, aki egyáltalán nem Iván, viszont igazi kedvencem, ezért eltekintek ettől a hiányosságtól.
A teljesség kedvéért leszögezem, hogy a NER rendszerében egyetlen Iván sincs, ha mégis, akkor kérem törölni.

Összefoglalva tehát az Iván név jó választás, jár bizonyos kellemetlenségekkel, de összességében egy biztos találat gyereknek, felnőttnek egyaránt.

Ungvári Tamás nem nekrológ







Már mindenki elmondta a gondolatait a minap eltávozott kiváló Ungvári Tamásról, nekem sincs okom elhallgatni hogy módomban állt őt megvédeni bizonyos aljas rágalmakkal, megalapozatlan vádakkal szemben.
Ungvári Tamásról elmondhatom, hogy akadnak sokan, akik hasonló mérhetetlen filológiai ismeretek birtokában vannak, de ő volt az a kivételes valaki, aki ezen tudás alapján bármikor és bárhol képes volt bármilyen teóriát felállítani, történeteket kitalálni, önmagát földrajzilag és történetileg személyekkel isteni szórakoztató módon összefüggésbe hozni.
Ez a szintetizáló képessége, azaz hogy tényekből és adatokból összeálló , mindenki számára hozzáférhető alapanyagból teljesen új, senki által nem ismert és nem igazolt, de általa igen szórakoztatóan és lehengerlően előadott, remekül hangzó történetek kerekedtek ki , komoly ajándék volt a széles közönség számára.
Akkora mértékű tudás, olyan remek asszociációs képesség, debattőri tehetség mellett, ennyi fantázia alapú sztori nem hogy megbocsájtható, hanem nyilvánvalóan indokolt és nemzetgazdaságilag szükséges is!
Akinek meg az övéhez képest arányosan kisebb ismeretanyaga volt, az érthetően arányosan kevesebb, vagy inkább a semmihez konvergáló fikcióra képes, ezért van az, hogy Ungvári erről a fikciós tehetségéről is méltán híres, míg mások méltán nem.
Nem biztos, hogy ezzel az okfejtésemmel pert nyernék egy bíróságon, de hirtelen ennyire futotta bevezetésként, Ungvári biztos nem lenne elájulva tőle, de a jó szándékot díjazná.
Következzen tehát az ügy maga:
Munkám révén gyakran ismerek meg helyszíneket, embereket, emberek közötti viszonyokat, így adódott, hogy egy alkalommal egy nagyon jó nevű rózsadombi utcában konzultáltam egy ügyfelemmel.
Egy 8 lakásos társasházról van szó, ahol közepesen jól szituált családok laktak, akiknek inkább a múltjuk volt sikeres, mint a jelenük, békés nyugdíjas házaspárokról van szó, egy nagyon jó nevű orvos házaspárról illetve egy a rendszerváltás előtt viszonylag magas külszolgálati poszton dolgozott elvtársról, aki vázolta nekem a házban lakók súlyos problémáját.
Az elvtárs úr elpanaszolta, hogy a korábban nagyon kellemes társasház nyugalmát a harmadik emeleten lakó alkoholista hölgy pár éve beköltözött ivó és élettársa teszi élhetetlenné.
A fickó közveszélyes és agresszív alak, már többször bevitték a diliházba, de mindig hazaengedik, és ilyenkor fogja magát, bemászik a szomszédok erkélyére, ott dörömböl és randalírozik, mindenki retteg tőle, próbál védekezni, költségbe veri magát azzal, hogy rácsokat és elektronikus védelmi berendezéseket telepít, hogy ettől a borzalmas alaktól valamennyire védve legyen.
Én elhűlve hallgattam a képtelen helyzetről előadott eseteket, az ilyesmi valóban tönkreteszi az emberek életét, és tanácsot sem tudtam adni olyat, amit itt a nagy nyilvánosság előtt vállalhatnék, mint törvényes, arányos és kedvelt jogrendszerünkkel harmonizáló kiutat.
Persze megemlítettem olyan műszaki megoldásokat, amiket anno én is kaptam egyetemista korban az évfolyamtársaimtól, hogy hogyan szabadulhatnék meg az akkori börtönviselt és hasonlóan nem főnyeremény jellegű társbérlőmtől, azaz hogy lehet például bárkinek Urán 235-öt rakni a zsebébe, vagy hogy a közértből hazafelé bárkit érhet váratlan pofonzuhatag, de mindezt szigorúan csak az adott esettel semmiképpen nem összefüggésbe hozható módon, ismertek, ha valamit tisztelek, az a törvény!
Más alkalommal, egy évvel az első látogatásom után ismét szóba került a kellemetlen alak, akitől azóta már megszabadultak, mert az alkoholista hölgy elköltözött a házból, így a pókember karakterű, pszichedelikus társa már valahol más balkonokon teszi váratlan és nem kívánt tiszteletét.
De mivel ekkorra már megbízható embernek számítottam a házban, beavattak ám a mögöttes ismeretekbe is!
Már minden lakónak defenzívából bűndrága, hangszigetelt bejárati ajtaja volt, mégis az előszobában csak suttogva adta elő a nyugállományú külszolgálatos, hogy az ominózus alak drogos is volt az alkoholizmusa mellett, és a drogot ki mástól szerezhette volna be, mint Ungvári Tamástól, akinek egy lakása volt abban a házban!
Tényként tálalta a meggyőződését, hogy Ungvárit ritkán látják ugyan a házban, mert talán nem is ott lakik, hanem - ahogy tudják, leginkább Amerikában, de nyilvánvalóan onnan hozza a drogot, és adja el ennek az alaknak!
Én hüledezve hallgattam a konspiratív elméletet, próbáltam érvelni annak irrealitása mellett, hogy Ungvári mint drogdíler kevéssé ismert, és inkább Truman Capote-vel tudnám összefüggésbe hozni mint a Törökvész úti kisközértből kitámolygó pókemberrel, de védelmi stratégiám kemény falakba ütközött, sőt az is elhangzott ultima ratióként, hogy senki más nem lehet a drog szállító, mint Ungvári, aki nem mellesleg oszlopos tagja a nemzetközi cionista összeesküvésnek!
Mint érintett, szintén cionista összeesküvő, ezen a ponton felmértem, hogy a tárgyalási stratégiám csődöt mondott, és bár én mindent megtettem, de a nyugállományú külszolgálatos elvtárs teóriájának szubjektívbe hajló és filoszemitának semmiképpen nem nevezhető logikai láncolatát nem tudom megtörni.
Így az elvtárs ez előtt pár évvel már úgy távozott a jó nevű utcai, rózsadombi társasházból és egyben az élők sorából, hogy ez az Ungvári lehet, hogy írt ötven könyvet meg jó pár amerikai írót fordított, de közismert hedonista életszínvonalát csakis úgy tudhatta fenntartani, hogy két UCLA előadás között drogot szállított a harmadik emeleten lakó és onnan minden erkélyre beugráló pókember számára.
A történetet csak a teljesség kedvéért adtam közre, Ungvári munkásságát a napokban már a megfelelő emberek mind méltatták.
Viszont ha Tamás olvassa, amit írok, biztos vagyok abban, hogy a világhírű zenészek, mindenkori hájpolt kortárs írók, celebek és politikusok vele kapcsolatos sztorijai mellé kilátásba helyezi, hogy máris készülőben van egy olyan parádés könyve, ami lerántja a leplet a Kolumbiától Kalifornián keresztül a felső Törökvész útig burjánzó nemzetközi drogkereskedő hálózatról, amelybe ha nem is teljes mélységében, de legalábbis a Törökvész kisközért vonzáskörzetében sikerült beépülnie.
Az jó nagy hülyeség, hogy most mindenki azt írja, hogy nyugodjon békében a Tamás, meg hogy emlékéből fakadjon áldás, én azt kívánom, hogy Ungvári írjon tovább meg sztorizzon, ahogy eddig is tette, hogy mire odaérünk, ahol ő már pár napja van, ne unjuk halálra magunkat a többi, nagyságrendekkel kevésbé szórakoztató klasszika filológia szakos társa miatt!