Ungvári Tamás nem nekrológ

Már mindenki elmondta a gondolatait a minap eltávozott kiváló Ungvári Tamásról, nekem sincs okom elhallgatni hogy módomban állt őt megvédeni bizonyos aljas rágalmakkal, megalapozatlan vádakkal szemben.

Ungvári Tamásról elmondhatom, hogy akadnak sokan, akik hasonló mérhetetlen filológiai ismeretek birtokában vannak, de ő volt az a kivételes valaki, aki ezen tudás alapján bármikor és bárhol képes volt bármilyen teóriát felállítani, történeteket kitalálni, önmagát földrajzilag és történetileg személyekkel isteni szórakoztató módon összefüggésbe hozni.
Ez a szintetizáló képessége, azaz hogy tényekből és adatokból összeálló , mindenki számára hozzáférhető alapanyagból teljesen új, senki által nem ismert és nem igazolt, de általa igen szórakoztatóan és lehengerlően előadott, remekül hangzó történetek kerekedtek ki , komoly ajándék volt a széles közönség számára.

Akkora mértékű tudás, olyan remek asszociációs képesség, debattőri tehetség mellett, ennyi fantázia alapú sztori nem hogy megbocsájtható, hanem nyilvánvalóan indokolt és nemzetgazdaságilag szükséges is!

Akinek meg az övéhez képest arányosan kisebb ismeretanyaga volt, az érthetően arányosan kevesebb, vagy inkább a semmihez konvergáló fikcióra képes, ezért van az, hogy Ungvári erről a fikciós tehetségéről is méltán híres, míg mások méltán nem.

Nem biztos, hogy ezzel az okfejtésemmel pert nyernék egy bíróságon, de hirtelen ennyire futotta bevezetésként, Ungvári biztos nem lenne elájulva tőle, de a jó szándékot díjazná.

Következzen tehát az ügy maga:
Munkám révén gyakran ismerek meg helyszíneket, embereket, emberek közötti viszonyokat, így adódott, hogy egy alkalommal egy nagyon jó nevű rózsadombi utcában konzultáltam egy ügyfelemmel.
Egy 8 lakásos társasházról van szó, ahol közepesen jól szituált családok laktak, akiknek inkább a múltjuk volt sikeres, mint a jelenük, békés nyugdíjas házaspárokról van szó, egy nagyon jó nevű orvos házaspárról illetve egy a rendszerváltás előtt viszonylag magas külszolgálati poszton dolgozott elvtársról, aki vázolta nekem a házban lakók súlyos problémáját.

Az elvtárs úr elpanaszolta, hogy a korábban nagyon kellemes társasház nyugalmát a harmadik emeleten lakó alkoholista hölgy pár éve beköltözött ivó és élettársa teszi élhetetlenné.
A fickó közveszélyes és agresszív alak, már többször bevitték a diliházba, de mindig hazaengedik, és ilyenkor fogja magát, bemászik a szomszédok erkélyére, ott dörömböl és randalírozik, mindenki retteg tőle, próbál védekezni, költségbe veri magát azzal, hogy rácsokat és elektronikus védelmi berendezéseket telepít, hogy ettől a borzalmas alaktól valamennyire védve legyen.

Én elhűlve hallgattam a képtelen helyzetről előadott eseteket, az ilyesmi valóban tönkreteszi az emberek életét, és tanácsot sem tudtam adni olyat, amit itt a nagy nyilvánosság előtt vállalhatnék, mint törvényes, arányos és kedvelt jogrendszerünkkel harmonizáló kiutat.
Persze megemlítettem olyan műszaki megoldásokat, amiket anno én is kaptam egyetemista korban az évfolyamtársaimtól, hogy hogyan szabadulhatnék meg az akkori börtönviselt és hasonlóan nem főnyeremény jellegű társbérlőmtől, azaz hogy lehet például bárkinek Urán 235-öt rakni a zsebébe, vagy hogy a közértből hazafelé bárkit érhet váratlan pofonzuhatag, de mindezt szigorúan csak az adott esettel semmiképpen nem összefüggésbe hozható módon, ismertek, ha valamit tisztelek, az a törvény!

Más alkalommal, egy évvel az első látogatásom után ismét szóba került a kellemetlen alak, akitől azóta már megszabadultak, mert az alkoholista hölgy elköltözött a házból, így a pókember karakterű, pszichedelikus társa már valahol más balkonokon teszi váratlan és nem kívánt tiszteletét.

De mivel ekkorra már megbízható embernek számítottam a házban, beavattak ám a mögöttes ismeretekbe is!
Már minden lakónak defenzívából bűndrága, hangszigetelt bejárati ajtaja volt, mégis az előszobában csak suttogva adta elő a nyugállományú külszolgálatos, hogy az ominózus alak drogos is volt az alkoholizmusa mellett, és a drogot ki mástól szerezhette volna be, mint Ungvári Tamástól, akinek egy lakása volt abban a házban!

Tényként tálalta a meggyőződését, hogy Ungvárit ritkán látják ugyan a házban, mert talán nem is ott lakik, hanem - ahogy tudják, leginkább Amerikában, de nyilvánvalóan onnan hozza a drogot, és adja el ennek az alaknak!
Én hüledezve hallgattam a konspiratív elméletet, próbáltam érvelni annak irrealitása mellett, hogy Ungvári mint drogdíler kevéssé ismert, és inkább Truman Capote-vel tudnám összefüggésbe hozni mint a Törökvész úti kisközértből kitámolygó pókemberrel, de védelmi stratégiám kemény falakba ütközött, sőt az is elhangzott ultima ratióként, hogy senki más nem lehet a drog szállító, mint Ungvári, aki nem mellesleg oszlopos tagja a nemzetközi cionista összeesküvésnek!

Mint érintett, szintén cionista összeesküvő, ezen a ponton felmértem, hogy a tárgyalási stratégiám csődöt mondott, és bár én mindent megtettem, de a nyugállományú külszolgálatos elvtárs teóriájának szubjektívbe hajló és filoszemitának semmiképpen nem nevezhető logikai láncolatát nem tudom megtörni.
Így az elvtárs ez előtt pár évvel már úgy távozott a jó nevű utcai, rózsadombi társasházból és egyben az élők sorából, hogy ez az Ungvári lehet, hogy írt ötven könyvet meg jó pár amerikai írót fordított, de közismert hedonista életszínvonalát csakis úgy tudhatta fenntartani, hogy két UCLA előadás között drogot szállított a harmadik emeleten lakó és onnan minden erkélyre beugráló pókember számára.

A történetet csak a teljesség kedvéért adtam közre, Ungvári munkásságát a napokban már a megfelelő emberek mind méltatták.

Viszont ha Tamás olvassa, amit írok, biztos vagyok abban, hogy a világhírű zenészek, mindenkori hájpolt kortárs írók, celebek és politikusok vele kapcsolatos sztorijai mellé kilátásba helyezi, hogy máris készülőben van egy olyan parádés könyve, ami lerántja a leplet a Kolumbiától Kalifornián keresztül a felső Törökvész útig burjánzó nemzetközi drogkereskedő hálózatról, amelybe ha nem is teljes mélységében, de legalábbis a Törökvész kisközért vonzáskörzetében sikerült beépülnie.

Az jó nagy hülyeség, hogy most mindenki azt írja, hogy nyugodjon békében a Tamás, meg hogy emlékéből fakadjon áldás, én azt kívánom, hogy Ungvári írjon tovább meg sztorizzon, ahogy eddig is tette, hogy mire odaérünk, ahol ő már pár napja van, ne unjuk halálra magunkat a többi, nagyságrendekkel kevésbé szórakoztató klasszika filológia szakos társa miatt!