Matolcsy úr azt mondja, hogy ez nem államosítás.
Éspedig ez az államosítás azért nem államosítás, "mert egy konzervatív kormány nem államosít."
Ez a logikai levezetés nekem imponál és kellemes családi emlékeket idéz fel.
Történt ugyanis sok éve, anyám még élt, bátyám még házas volt, én még agglegény, tehát nem tegnap történt.
Egy vasárnapi ebéd előtti családi összejövetelen, Tomi bátyám azt találta mondani állandó ismétlődő feszültségben éppen válás előtt feleségének, hogy idézem:
"Elmész te a picsába!"
Nos ez a mondat olyannyira nem volt szokásos abban a szülői házban, hogy anyám helyre is tette azonnal a dolgot imígyen:
"De Tomikám, ez nem a te hangod!"
Nem volt ritka anyám részéről, hogy amennyiben a valóság nem tükrözte vissza a világról alkotott voluntarista képzetét, akkor nem a képzetét igazította a valósághoz, hanem a valóságot a képzetéhez. Meg tudom ezt érteni az Ő esetében, mert miért kellene tisztelni azt a ronda valóságot, ami oly kevés tiszteletet mutatott az Ő életében a valóságba szerencsétlen módon belecsöppent indivídum felé.
Így tehát a megtörtént csúnya dolgot, ami ronda foltot hagyott volna családi történelmünk pergamen lapjain, még azon melegében egy merész gondolat-logikai pirutettel egyszerűen kiradírozta.
Én örökös kételkedőként sajnos nem hagytam annyiban a dolgot, és körbenéztem: férfi hangként csak hárman jöhettünk szóba: Apám, Tomi és én.
Ránéztem apámra: Apám te mondtad?
Nem, - mondta Ő, szikáran rögzítve a tényeket, ugyanakkor nem vádolván elsőszülött fiát, Tomit sem.
Diplomatikusan akarta kezelni a helyzetet, magára sem akarta vállalni a dolgot, persze nem azért, mintha bármit ne vett volna a vállára, amit csak tudott a gyerekei helyett, de ez olyannyira nem illet az Ő stílusába, hogy nyilvánvalóan hiteltelen lett volna a mondat az Ő részéről. Márpedig Ő egy igazi realista volt.
Eltünődtem, magamba néztem és visszagondoltam, hogy mondtam-e én ilyet? Mondtam persze számtalanszor, de pont vasárnapi ebéd előtt anyám lakásában bizony soha.
Hát én sem voltam, állapítottam meg a legszigorúbb őszinteséggel.
Néztem tanácstalanul magam elé... akkor mégiscsak a Tomi lehetett...
Tomi nem tiltakozott, ő részéről elmondta amit akart és a történet így közös emlékezetünkbe rögzült.
Nos Matolcsy úr is ilyen frappánsan oldja fel a feszültséget a valóság és annak idillizált képe között.
Elképzelhetjük azt is, hogy Matolcsy úr egy egészségeset szellent, de nem ám laposan osonó fing formájában, hanem bátran, plebejusan, csipet pirított fokhagymával megspékelve, hangosan, felszabadultan, bele a plenáris ülés kellős közepébe, majd decensen megigazítja magán a zakója hajtókáját, hogy azért minden rendben legyen.
Nem ez lenne a legundorítóbb dolog mostanság abban a teremben, nem részletezem miért, mert bizonyos szint alatt az ember valóban nem szívesen látja a dolgokat a maguk valójában, ezért maradjunk csak a miniszter úrnál.
Tehát Matolcsy úr nem érti a a környezete felháborodását. Meg is mondja miért:
Uraim, hogy mondhatják azt, hogy én beledurrantottam a T. Ház levegőjébe, nem is tehettem volna, mert egy konzervatív ember ilyet nem tesz.
Egyetértünk miniszter úr, valóban nem.
Gondolhatná azt is Matolcsy úr, már amennyiben az Arisztoteleszi logikát magára nézve érvényesnek tartaná, hogy ha egy konzervatív ember ilyet nem tesz, akkor esetleg ő mégsem egy konzervatív ember, hanem egy szellentő hazudozó, és lehet ő bármi, csak konzervatív úriember nem.
De hol van már ez a logika, kétharmaddal már nem kötelező, mindenki olyan logikát választ magának amilyet akar, az más kérdés, hogy a kormány mit preferál, és ha nagyon ragaszkodik valaki ehhez az ósdi Arisztoteleszihez, akkor bizony biztosan rosszul jár...
Rossz ez a logika, amivel én küszködöm öskövületként, a fejlődéssel lépést tartani képtelen dinoszauruszként a rohanó világban.
Nincs nekem dolgom Matolcsy úrral, sem bárki mással a kormányban, pláne nincs dolgom a Házban egyébként számomra érthetetlen módon tartózkodó régi filmekből ismert panoptikum figurákkal sem, tény az, hogy én is azt teszem mint anyám: nem akarom őket látni.
De ez a nyilatkozat zavar, mert a szöveget nekem címzi a képernyőről belerondítva a nappalimba, és elvárja, hogy ezt akceptáljam, és a dolog így el legyen sikálva.
Bármit lehet tenni kétharmaddal: államosítani, alkotmányt fabrikálni, fékeket, elensúlyokat felszámolni, belepofázni mindenbe, ami a törvény megenged, azokat amúgyis reggelente írják meg, attól függően, hogy aznap milyen törvényre van szükség, bármit. Ez benne volt a játékszabályokban és engem úgy neveltek, hogy a kereteket, játékszabályokat felismerjem.
Közismert, hogy néha nem fogadom el őket, teszek rá, ha keményebben akarok fogalmazni, amennyiben nem találkozik etikai érzékemmel, és ezzel a problémával gyönyörűen együttélek mióta szobatiszta vagyok, és egy ideig még maradok is remélhetőleg.
De kérem:
Van amit nem tartalmaz a kétharmad.
Nem adja meg a lehetőséget a mindekori hatalom birtokosoknak, hogy annak lássam őket, aminek ők magukat szeretnék látni. Ha ők mégis így vannak ezzel, akkor az az ő problémájuk, nem könnyű kezelni orvosilag, de nem is reménytelen, vannak jó példák a sikerre, és ha másképpen nem megy, mióta feltalálták a mesterséges intelligenciát, nincs reménytelen eset.
Vannak itt ebben a szerencsétlen hazában elegen, akik még mindig az Arisztoteleszi logika szerint gondolnak és léteznek, és von Haus valamiféle stílus keretében működnek, beleértve a cselekedeteiket, ruházkodásukat, döntéseiket és érvelésüket is.
Tehát kedves kreatív fiúk ott fenn:
Nem vagytok ti semmiféle konzervatív, vagy polgári erők, csak szimplán erős helyzetben levő stílustalan figurák vagytok, ez az egyszerű helyzet.
Nincs ennél rosszabb dolog a világon: vegyétek egyszer a bátorságot, nézzetek bele egy egészalakos tükörbe:
Olyanok vagytok, mint a hajnali vonattal a Corvin Áruházba érettségi öltönyért feljött bumfordi társaság, csak hiányzik belőletek az elvárható szerénység.
Pocsékul mutattok, eláll a nyakatoktól a zakó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése