Átszállás Kelet-Berlinben

  
1986-ot írtunk, amikor fiatal hangmérnökként egy 3 perces reklámfilmet forgattunk a Malévról. A jelenet az lett volna, hogy a menetrendszerinti járattal kimegyünk Kelet Berlinbe, közben vágóképek a gépen és a pilóta fülkében, majd megérkezés Schüönefeldre, ott megint vágóképek és ugyanazzal a géppel vissza Pestre. 
A stábot az alacsony napidíj és a mostoha időbeosztás miatt a szakmában egyszerűen „válságstábnak” aposztrofálták, a rendező Borsody Ervin volt, akiről egyébként is legendák keringenek, adott esetben az operatőr egy svenkkarral már korábban elverte, amikor Ervin elengedte a derekát, miközben tartania kellett volna, hogy nehogy kiessen egy nyitott helikopterből való kamerázás közben.



Ezen a gépen utazott Kodályné Péczely Sarolta is, aki akkoriban egyértelműen fiatalos és üde jelenség volt, éppen Kelet Berlinben élt, gondolom ott nem volt annyira szem előtt, mintha itthon próbált volna egészséges fiatal özvegyként elfogadható magánéletet élni, és ezzel magára haragítani széles néprétegeket Galántától Tokioig.



Kodály korábban úgy rendelkezett, hogy az öröksége az államra szálljon, de a fiatal özvegy megjelenése ezt évtizedekre lehetetlenné tette, sőt a hölgy- Isten áldja-, bizony bőven túlélte magát a jóreményűnek gondolt és szocialistának nevezett világrendszert is, ami egyébként földrajzilag lefedte a szovjet hadsereg megszállási területét.

Éppen csak pár napos kapcsolatom volt újdonsült szerelmemmel, aki akkor végzős egyetemista volt, nagyon ambiciózus csinos és okos lány, mert ilyen is van, tanúsíthatom, azóta már rektorként üzemel, de róla többet nem árulhatok el.

Akkoriban az NDK lényegében nem nagyon különbözött a Führer országától, már ami az állampolgári jogtalanság követési hajlandóságot illeti, elég annyi, hogy a berlini villamosokon nem is volt szükség ellenőrre, mint nálunk a BKV-nál, mivel aki felszállt, az azonnal körbemutatta a többi utasnak a bérletét, akik bólintással nyugtázták a delikvens utazásának érvényességét.

Nos, kihasználtam a lehetőséget, hogy Berlinben van tax-free shop, és elhatároztam, ha megérkezünk, én nem maradok a gépen, hanem bizony belépek az NDK területére, és vásárolok friss barátnőmnek egy akkoriban nagyon divatos Anais - Anais illatszer csomagot, és majd ezzel biztosítom nyiladozó szerelműnk biztos alapokon nyugvását az elkövetkező időszakra.

Így is történt, rövid ellenőrzés után beléptem az NDK-ba, de a bajok már előre vetítették sötét árnyaikat az elkövetkező pár percre.

Ugyanis a Tax Free az indulási oldalon volt, és bár gyorsan megvettem az ajándékot, és már mentem is volna kifelé az antifasiszta Németországból, de ott ez egy kicsit másképpen szokott működni.

Rövid úton félreállítottak, és egy Gestapós egyenruhásra megszólalásig emlékeztető belügyes határozott mozdulatokkal egy vaksötét és feketére festett falú zárkaszerű helyiségbe kisért, már amennyiben kíséretnek lehet nevezni azt, hogy az ember hátába egy gumibotot nyomnak és előrefelé tuszkolják, ezzel helyettesítve a kölcsönös német nyelvismeretet. Ott beérve, hamar rájöttem, hogy itt nem lesz szükség a der-die.das-ra, ugyanis a fekete falon két jókora fehér tenyér volt felfestve, és valahogy azonnal kitaláltam, hogy a sajátjaimat pont ezekre kell illesztenem szemben a fal felé fordulva, hogy nyugodtan megmotozzanak, ha nem akarok egyéb kellemetlenséget magamnak.

Így álltam lábaim szétvetve, motozásra alkalmas testhelyzetben,miközben egyik kezemben még a nejlonszatyor is fityegett benne az áhított illatszerekkel…

Egyetlen szó el nem hangzott, tehát az utazást nem nevezhetném német nyelvi tanulmányútnak, ebből bizony nem tudnék ledoktorálni, hacsaknem a továbbiakban betanított köztársasági elnök munkakörben tevékenykednék a nemzet kárára…



A motozás megtörtént, kiengedtek az indulási oldalra, ha hiszitek ha nem, a szememet pont úgy dörzsöltem a sötét verem után rámzúduló erős tavaszi napfényben, mintha Darvas Ivánként most szabadultam volna több év után a börtönből Makk Károly filmjében.

Szégyen, nem szégyen, bizony úgy szedtem a lábamat, hogy elhagyjam a munkás Németországot, mintha seggbe lőttek volna a kalasnyikovval, összesen nem tartózkodtam többet kelet-német területen 14 percnél, megnéztem az órám.

(Évekkel később még megkisértett az útlevelemben éktelenkedő Schönefeldi pecsét: éppen új életet kívántam kezdeni a világ jobbik felén és útban Genfből Párizs felé a francia határon megállítottak majd  ott dekkolhattam szálegyedül a fülkében 3 órát, míg kiderítették, hogy nem vagyok terrorista, csak kelet berlinben jártam valaha...)

A filmet leforgattuk, az ajándéknak örült a barátnőm, de a kapcsolatunk ennek ellenére hamar véget ért, és ennek oka nem köthető Kodályhoz, sem Péczely Saroltához, kizárólag én tehettem róla, meg egy másik nő, aki hamarosan feltűnt az életemben.