Faházi Andrea verse

.

(Szoktam elmélkedni megoldhatatlan dolgokon, hogy lehetne mégis úgy, ahogy nem lehet. wwan)

Utunk

zakatol a vonat
és vergődik a lélek
veled megyek
én is
az emlékező gének
őrült csatába
kezdenek
veled
velem
velünk
így vajon mennyit
nyerünk
merünk-e szembeszállni
múltban és jelenben
lesz-e jövőd
jövőm
én csak fogom
a két kezed
(te persze nem érzed)
fázol és éhezel
tébolyultan kérdezed
meddig zakatol még
a vonat és
vergődik a lélek

a vagonban fiatalok
öregek
egybegyúrt testek
cseppfolyós
ragacsos
gondolatok
szövetek
álmok
és az álnok
gének
befonnak mindent
mint a pókhálók
miközben zakatol
a vonat és
vergődik a lélek

(talán rám gondolsz)

együtt kuporgok veled
egy sarokban
s majd a hosszú
sorokban együtt várunk
egy számra vagy
a gázra
a keringő
dallamára
táncolunk jobbra
vagy balra
ahogy egy szent
akarat igazgatja
a sok
gémberedett
testet
és az estet
bejárja a könnyű
léptű
rettenet

de addig még
zakatol a vonat
és vergődik a lélek
tombolnak az
idegek
az
emlékező gének
benned
bennem
bennünk
hiszen mindig
tovább kell mennünk
(te mondtad
az ember erős
mindent kibír
de ki bír elviselni
ennyi emléket
kevés rá egy élet)

...

az Időn átlopódzom
hozzád bújok
szorosan
oltalomra vágyva
ez a kor olyan
otromba és gyáva

és én
félek
mert
a vonat
ma is
zakatol
és
vergődik
a lélek

.

http://7torony.hu/