Santiago de Budapest

Tegnap meghalt Castro, és már ma megjelentek a bölcsek, a megmondók, akik máris tudják és eddig is tisztán látták ki volt Castro, és hol helyezendő el a Pol Pot kezdőponttól Teréza anya végpontig vonalzóval meghúzható világtörténelmi egyenes vonalon.





Én ennél szerényebb vagyok, meg őszintén zavarban is, mert sajnos nem állíthatom, hogy ne hatottak volna rám a gyerekkoromban látott TV híradók, a szocreál kelet-Európai alpakka öltönyös párt-aparatcsikok között üde ellenpontként feltűnő hórihorgas szakállas ex-gerilla, zöld katonaruhában, pisztolytáskával az oldalán. Ráadásul a Felszab téren laktam, ahonnan az első emeleti erkélyről saját szememmel láthattam a téren elhaladó, V alakzatú ünnepi rendőrségi motorosokkal felvezetett nyitott Csajkát, benne az állva integető Comandantéval.
Nagyon más volt ő, mint a gyomorfekélyes, a probléma megoldás terhe alatt kényszerűségből konyakozó, sárga ujjig dohányzó, magyar központ bizottsági elvtársak ismert figurái.





Nem találom a helyem sem a véreskezű diktátorozó, sem a remek kubai oktatásügyet és egészségügyi ellátást hangsúlyozó két stempliző véleményformáló és csapatársai között.





Maradok hát a cseppben a tenger bevált tapasztalata mellett, mert vallom, a kis valóságok jobban jellemzik az illető személyt és kort, mint a nagy ívű, formás politológiai elmélkedések.





Úgy történt a valóságban tehát, hogy egy nehéz bevásárló nap után késő éjszaka araszolgattam haza Kis Polski típusú gépkocsimmal Bécsből Budapest felé, benne a megengedett mennyiséget kicsit nagyon meghaladó számú, ezért diszkréten elrejtett számítástechnikai termékekkel, melyeket Rack Antinál szereztem be Bécsben, a magyarok által igen kedvelt, lepukkant, ám “ezeknek így is jó” karakterű, nagyon pörgő boltjában.





Úgy 1987 késő őszén járhattunk.





Éppen éjfél lehetett, meg hideg és köd, amikor megálltam valahol Mosonmagyaróvár külterületén, hogy a jószándékú csempészárút átpakoljam a bal hátsó külső szellőző rács mögűl a rendes utastérbe, hogy ne szenvedjen sérülést a másnapi eladásig, hiszen akkor már a közbeiktatott BÁV eladó srácoktól kezdve a szoocialista termelő vállalat beszerzőéig mindenki szépen le volt fizetve, tehát a fejlett beszerzési és értékesítési technológia óramű szerint működött, amikor a mozdulatsor kellős közepén a semmiből előbukkant egy éjjeliőr, hogy miben segíthet, valami baj van-e a kocsival?
Én nem tudom mások milyen pozitúrát vesznek fel, amikor Mosonmagyaróvár külterületén éjjel a ködben, kedvenc bőr dzsekijük alatt könyökkel próbálják stabilzálni a 10 doboz floppy disc-et, másik kezükben pedig három darab, ma már ismeretlen számítástechnikai hardver egység van bécsi nejlonzacskóba csomagolva, és az egész jelenetet mégis úgy kell interpretálni a közönség - ezúttal az éjjeliőr számára, hogy csupán vizet töltöttem az egyébként léghűtéses kocsiba.
Nem biztos, hogy mégis nem kellett volna-e inkább előadóművésznek mennem, mint mérnöknek, de elmondhatom, hogy nem buktam le Mosnmagyaróvár külterületén, hálistennek, ha már a határon átcsusszantam.
- Hú, ez meleg volt!- nézett rám mellettem vidáman Nóra, amikor nagyot fújtatva visszaültem a volán mögé.





Ez a történet ugyanis róla szól, meg a Castróról.
Fiatal anyuka volt, családi barát, két kicsi gyerekkel, akiket egyedül kellett eltartania. Nem, nem volt szingli, volt neki férje, nagyon rendes, képzett ember, Alberto, kubai egyetemi tanár.
Itt tanított Pesten, a Közgázon már két éve spanyol nyelvet. A helyzet úgy alakult, hogy a munka, a fizetés, szakmai és családi okok miatt logikusnak tetszett, hogy Budapesten maradjon a család, ezért kérvényezték a kubai követségen, hogy engedélyezzék a tartós budapesti tartózkodást a hamarosan lejáró és évente megújítandó engedélyezés helyett.
A követségen több alkalommal is elbeszélgettek Alberto-val, Kuba szép, napsütéses ország, töretlenül fejlődik, ott is szükség van a tanárokra, gondolja át a dolgot, egyébként meg hozzon igazolást a kisebbik gyerek egészségügyi problémájáról, amire csak a budapesti tartózkodás biztosíthatja a speciális diéta lehetőségét. Meg igazolásokat az egyetemről, továbbá a Nóra munkahelyétől is, hogy neki is nélkülözhetetlen a közreműködése a spanyol nyelvű lapnál, ahol szerkesztőként dolgozik.





Amikor ezeket beszerezték, újabb papírok beszerzését írták elő nekik a követségen, majd végül egy pénteki napon, késő este egy futár jelent meg a Hegedűs Gyula utcai lakásukon, hogy az ügyük lezárására hétfőn reggel menjenek be a Keokh-ba (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság).
Alberto és Nóra fellélegeztek, reggel a gyerekeket iskolába vitték, majd pontosan megjelentek a hivatalban. Egy padon várakoztak, egymás között beszélgettek, melléjük űlt egy férfi, talán neki is itt volt dolga, később kiderült, hogy igen.
Nyílt egy ajtó, Albertót hívták be, majd pár perc múlva egy másik, ahova meg Nórát.





Nóra ekkor látta utoljára a férjét öt évig.





Alberto változatát nem ismerem, mert nemigen szeret erről beszélni ma sem, de Nóra elmondta, hogy higgadt hangon tájékoztatták: a kubai állam eljárása szerint az ilyen ügyeket nem külföldön, hanem Kubában kell lefolytatni, a kérelmező személyes jelenlétével, ezért most Albertót a magyar hatóságok átadták két kubai diplomatának, és úgy ahogy volt, két magyar hatósági személy kíséretével kivitték Ferihegyre, ahonnan kelet –Berlinen keresztül az Interflug gépével Kubába szállították.





Ilyenkor pont úgy nem tudom, mit szokás érezni, kilépve a Keokh épületéből, mint ott éjszaka a ködben Mosonmagyaróvár külterületén.
Hogyan kell felülni a villamosra, bevásárolni vacsorára, hogyan kell felkészülni arra a pillanatra, amikor megy az ember felesége a gyerekeiért az iskolába? Mit kell mondani? Apát elvitték és nem látjuk többé soha?
Hogyan kell nem agyvérzést kapni?
Meddig tart az az állapot, míg beletörődik az ember, hogy nem, ez nem tévedés, holnap nem fog minden kiderülni és holnapután sem fog az Apa egy másik géppel landolni Ferihegyen, hogy megjöttem, a hétvégén már ismét együtt kirándulunk?
Ismétlem, ez nem az ötvenes években történt, hanem a nyolcvanasokban. Nem Kubában, hanem Magyarországon.
Utólag, úgy értve, hogy évekkel később kiderült, hogy Albertót 3 hétig börtönbe vitték, tájékoztatták, hogy hűtlenné vált a forradalomhoz, csalódást okozott a kubai népnek és a vezetőségnek azzal, hogy el akarja hagyni a hazáját, és egy másik országban kíván letelepedni. Igen, még akkor is, ha ez a másik ország, egy baráti szocialista ország.
Az nem került szóba, hogy van két kicsi gyerek meg egy felesége Budapesten, ha akarnak, majd utána jönnek Havannába. Nóra ilyen előzményekkel nem kockáztatta meg a gyerekekkel a kubai utat, senki sem garantálta, hogy őt is nem zárják börtönbe és a gyerekeket nem veszik kubai állami gondozásba.





Alberto szülei Kubában sose tudták volna meg, hogy fiuk otthon van, pontosabban börtönben van otthon, ha Nóra telefonon nem értesíti őket valakin keresztül Budapestről.





Nórával sem voltak sokkal empatikusabbak Budapesten.
Pár év után, amikor már feladta a reményt, hogy hamarosan megoldódik a probléma és Alberto visszatér, kérvényezte a magyar államtól, hogy kaphasson állami gyerektartást, mivel magyar állami közreműködéssel elrabolták a férjét, Kubába szállították, de kérését megtagadták. Viszont hungaricumként értelmezhető empátiával javasolták neki, hogy váljon el, akkor jogosult lesz gyerektartásra. Nóra nem élt ezzel a lehetőséggel sem.





Az öt év során Nóra igénybe vette a munkája során szerzett különleges kapcsolatait, köztük egy volt egyetemista évfolyamtárs akkori Központi Bizottsági tagot is felkeresett, mindig ígéreteket kapott, hogy fehér asztal mellett a tárgyalásokon felvetik Alberto ügyét, mint a két ország meleg barátságát megterhelő problémát, de eredményt nem ért el.





Nem tudni, hogy valóban interveniáltak volna-e az elvtársak magyar részről a kubaiaknál, lehet, hogy igen, lehet hogy nem, egy tény: Albertoval a letartóztatása után három héttel, közölték mikor a cellából kiengedték, hogy munkát nem vállalhat Kubában, hogy a hasonló esetekben kb. öt év múlva várható az állam megbocsájtása. Addig éljen kéregetésből vagy a rokonság segítségéből. Vagy amiből akar.
Ez így is történt. Öt év után Nóra kapott egy levelet Kubából, hogy Alberto elutazhat Magyarországra, feltéve, ha Budapestről Nóra megveszi neki a repülőjegyet.
Aki látott már latin-amarikai filmet, hallott már latin zenét, látott már tangót, az talán érzi, hogy ki vezet a táncnál, és mi a férfi és a nő szerepe. Nem a nő szokta venni a férfinak a jegyet. Talán így akarták még utoljára megalázni Albertot, nem tudom, de azt látom, hogy Kubában szakítottak a stílussal is.
Ez pedig biztosan nem jó.





Nóra azt nem tudta megmondani nekem most telefonon, amikor az engedélyét kértem, hogy írjak erről a dologról így évek múltán, hogy Albertot mikor vitték el, először nyolcvankettőt mondott, majd javított, hogy nyolcvannégy végén vagy nyolcvanötben? A tudata ugyanis igyekezett teljesen kitörölni az egészet, amennyire csak lehet.
Arra viszont napra pontosan emlékezett a telefonban is gondolkodás nélkül, hogy a férje, az embere 1989. május 27-én érkezett haza.





Miért jut nekem Kubáról mindig Alberto és Nóra az eszembe, meg az affér Mosonmagyaróváron a ködben? Mert Bécsbe Nóra azért jött el akkor velem a beszerző utamra, hogy egy napot ne legyen itthon, és kiszabaduljon a fojtogató gondolataiból, amit egy nő érezhet ilyen helyzetben, fiatalon, két gyerekkel, férj és apa nélkül.





Ez volt tehát Kuba Batista diktátor után, Castro népi diktátorral.

Ki volt Castró? Nem tudom. De az agyonplakátozott, népre hivatkozó szisztémájában a valóságban ennyit számított Az ember.
Csak óvatosan a népvezérekkel. Havannától Budapestig.