Olimpia? Normális vagy?

Ránéztem a térképre, és azt látom ám, hogy ilyen picsányi ország nem szokott olimpiát rendezni. Bocsánat. Mondhattam volna parányit is, de kaptam felmentést PC-ből. A legmagasabb helyről. Talán Svájcból kinézném, hogy képes lenne egy olimpiát megrendezni, ha akarna, de a sajtfejűeknek nem ment el az eszük.

Minek?

Tényleg minek?

Telik rá? Viccelsz? Itt lent a földszinten, az óvodában, a suliban, az SZTK-ban, az ötszáz forinttal csábított hómunkásoknál, és a 4 millió, elfelejtett, kőkorszakba visszataszított, fagyott kezű, rongykesztyűs állampolgárunknál ez nem látszik. Ja hogy Los Angeles! Nekik sikerült nullára kihozni. De lenni ez Los Angeles?

De most komolyan, vagyunk mi egy Los Angeles?



Nem vagyunk. Páran vannak persze, akiknek ez már Amerika. A kaszinós Andy és Timi házaspár, a stabilan álló Ráhel és hirtelen nagyon startup férje, a nemzeti vej, a Cecilke meg a férje, a Rogger Tóni, meg a Lázálom János, meg még nem kevesen, akiket a felszínre hordott a felkavart áradat, de ezek nem nevezhetők népességnek csak népségnek. Róluk majd később, előbb magunkról.




Minek beszélünk egyáltalán ekkora marhaságokról, mint Paks meg Olimpia? Nem akarunk mi nagyokat álmodni, inkább csak az életünket megélni, nem örökösen túlélni.




Ezt dobták most éppen a lábunk elé a Karmelita kolostor balkonjáról, erről kell most az állampolgároknak beszélni, hátha megint egymás torkának ugrunk.

Itt állna a 10 millió magyar- mínusz a korai halál, és a kimenekültek, tehát úgy 8 és fél millió magyar, egyik lábáról másikra toporogva, zavarban, szótlanul egymás mellett, ha nem mondanák meg úgy 80 éve örökösen nekünk, hogy miről kell beszélgetnünk.




Egy nagy-nagy ravatali csend lenne nyilván, ha időről-időre nem dobnák az abrakot elénk, hogy mi legyen a téma.

Már elfelejtettünk épkézláb módon beszélgetni egymással, de kisegít az általunk vastagon kistafírozott bölcs államapparátus, annak is az epicentruma, az imádott ember, aki mindig bedob egy témát nekünk, az ország földútjain járókelőknek.

Viszonylag nem olyan bonyolult a nagy ívű mesterterv:

Amíg mi beszélgetünk a feladott témákról, addig ők ellopnak mindent, amit Trianonban nem sikerült, tehát csak a maradék országot. De annyira, hogy már a domborzat is eltűnik, a hegyek a folyók, az édesvizek és az erdők, és csupán a futóhomok marad, de jaj, nehogy szóba hozzuk, mert holnapra elveszik az oxigénünket is!




Nyugodjunk bele, elveszik. Hülyén fogunk kinézni mi nem fontos, földön járó, megállókban didergő, csekkbefizető magyarok, mint a karácsonyi hal a fürdőkádban. Kihúzzák a dugót, elfolyik alólunk a víz és az abban oldott oxigén, aztán egy jópofa bárddal lecsapják a fejünket, és mehetünk a levesbe, halászlé leszünk a korszerű, kiképzett politikai osztály asztalán, ha szerencsénk van, gyerekeink valahogy megússzák és tányérhordók lehetnek az urak vacsoráján.



Jól van. Ha már így összetrombitálták a társasházat és a közös képviselő előadta a napirendet, legyen: beszélgessünk az olimpiáról!

Mennyibe van ez eddig nekünk közös képviselő úr? 18 milliárdba. És ebben még egy karika sincs benne az ötből!

Szavaztunk mi egyáltalán erről? Nem inkább a liftet kellett volna megcsinálni, meg a repedt mettlachit, amiben orra esünk, a vízvezetéket, a pincében a beázást, a salétromos falat és a tetőt?



Jó, akkor beszéljünk az olimpiáról.

Ingyért kapjuk ajándékba? Vagy mi fizetjük ezer évig? Igen? Nem kérjük, köszönjük. Már meg is beszéltük!

Ezzel a témát az olimpiáról lezártuk és javaslunk egy másik napirendi pontot, a hova lett a pénz címűt. Nem csak ez a 18 milliárd, de a többi is az eltelt időszakban a legutóbbi beszámoló óta, úgy 12 éve, mióta nem tetszett szóba állni senkivel. Csak bedobált konzultációnak nevezett vicces borítékokat a levélszekrényünkbe, kiplakátozta a beüvegezett faliújságra a sikereket, mert e nélkül tényleg, igaza van, észre sem vettük volna, hogy milyen zavaróan süt be hozzánk a nap itt alant, a szuterénben.



Asszem ráhívjuk magára a rendőrt közös képviselő úr, mert maga csúnyán lop.

Legyen akkor a téma az olimpia, nézzük csak, lehessen nekünk dönteni róla! Mi fizetjük, nem aki kitalálta, ő csak a pincért hívja!

Megjelentek itt ismeretlen, nem rosszarcú fiatalok, akik megszervezték a dolgot.

Van más alternatíva? Olyan sok szervezet, párt állt elő programokkal, ami éket verhetne a 2018-as választást is simán nyerő rafkós bűvész banda és satnya ellenzéke közé, beleértve a strómanos kormánypártot és Puchlacis, találóan szocialistának elnevezett ellenzékét, vagy a fekete mellényét épp alpakka zakóra kicserélő gárda-pártot?

Vagy a nulla százalékos összes többi?




De most komolyan, ne vicceljünk már!




Népképviselő urak, nem tetszettek semmi jelét adni a változás óhajtásának, hiába nyüszítünk egyre hangosabban, csak nem lett rosszkedve a Kunhalmi Áginak az év végén. Nem az a baj, ha betépett, hanem az, ha nem!

Mert mitől van valami ütős anyag nélkül olyan jó kedve, ha nekünk rossz? Ez az utolsó probléma veletek, vidám ellenzékkel, hogy nem próbáltok meg legalább komornak tűnni egy olyan országban, amihez képest egy halottasház pozitív életpálya modellnek tűnik.

Velünk nem kötöttek stratégiai szerződést, veletek igen? Nem kell válaszolni.

Nem akarunk titeket, elnézést érte, ha valakit belekevertem volna igazságtalanul, de miért nem mutatta bármi jelét, hogy ő más?

Mást akarunk, nem nagy dolgokat, de veletek nem megy.

Csak annyit, hogy ne is tudjunk rólatok, ne is halljunk rólatok, nem kell az iránymutatásotok, a vízióitok, az elképzeléseitek az általatok kinevezett középosztályról, nem kell a nemzeti érzületeinkre hivatkozásotok, a harcba hívásotok, nem kelletek úgy ahogy vagytok és ennyi. Mint a lóversenyen, csak fordítva. Könyörgöm, ne védjetek meg minket, hagyjatok magunkra! Cserben!

Gondolkozzatok a békés elvonuláson, az enyhítő körülmény lehet, ha szerencsétek van, és lesz itt még valaha egy civilizált jogszolgáltatás, ami megvéd a népharagtól és a közvélemény megnyugtatására szánt ítéletektől, mert ez is egy fontos szempont errefelé, jogot tanultatok…

Nem kell most egyelőre a remek ötletetek, az olimpia. Majd ha lesz rá pénzünk, és már megvan minden fontosabb dolgunk, akkor beszéljünk róla.

De miből lenne pénzünk bármire is? Mert most sincs semmire, részben azért, mert a nagyembert korábban addig ütötte a párttitkár papa, hogy állítólag azért lett ez a torzó belőle, ami. Nagyon sajnálatos. Őt ütötték, de már jó ideje nekünk fáj. Ő maga mondja, hogy hülyére verte a papa, és igaza van, egy ideig kifejezetten normális volt, de mára kijött rajta szapora veszettség. Ellop mindent, ember nem tudja minek, mert sose fogja tudni legalizálni, ezt még a kisbandi is tudja, tessék megkérdezni! De csak lop, csak behabzsol mindent, mint az éhes kutya, aki sose lakik jól. Retteg, hogy megint éhezni fog ezért halálra zabálja magát. Vagy ez az oka, vagy más. Mit tudom én! Érdekel engem? Nem lehet egy egész ország a nővérkéje, hogy lesse a hogylétét, meg a lázlapját, majd talán meggyógyítják, akik értenek hozzá, de addig pihennie kell.


Ha te nem csinálsz semmit, ez nem viccel, ez megcsinálja. Ő egy mobil, bárhol bevethető, regionális világégés, ő bizony, ha a fejébe vette, csináltat magának magyar olimpiát, ha belegebed az unokád is, akkor is.

Nála nincs mérték vagy határ, én se hittem korábban, de lementem személyesen lecsekkolni, tényleg épített-e a tornáca mellé fa-Maracana stadiont és nem hiszed el, de ott van!

Most ilyen nem-játék Disneyland sehol sincs Európában, ezt mutogatni fogják majd évtizedekig, ha el nem bontják szégyenükben a helyiek. Ugye senki sem büszke arra, hogy ez történt velük, felnőtt emberekkel itt a kétezer-tízes években...




A gazdaságból van a pénz, ha van, olyan ember még nem akadt az ép eszűek körében, aki máshogy tudná. A pénz nem terem a fán. Nyugati pénzt most egy jó ideig lehetett kapni és lenyúlni, tényleg, nem látta valaki hova lett?

Szuperjó orosz kölcsönt persze most éppen lehet kapni, szpásziva, kérdés kinek jó, másik kérdés, ki fogja kitermelni a kamatot és a tőkét, hogy visszafizesse? Közmunkából meg összeszerelésből ugyanis nem lehet, amiből lehetne, az a hozzáadott magas érték tartalom, amiért valaki fizetni szokott a piacon.

Ilyen pedig nincs a magyar gazdaságban.

Mitől lenne?

A jó minőségű oktatásból. Persze hosszú távon, de igen nagy késésben vagyunk. A jó testi és lelki állapotú, tudatos, kreatív, kockázat vállaló vállalkozói és alkalmazotti rétegből, aki megtermeli a piacképes javakat, és realizálja a piacon.

A hülye, megvezetett, gondolkodni képtelen, felelősségtudattól megszabadított, jobbágy állapotú, államnak kiszolgáltatott, az állammal jóban levőnek nevelt, sunyi, megúszni vágyó, haverkodó, függő emberanyaggal semmire sem megyünk, látható.

Nem szólva a már önmagáról gondoskodni képtelen elesettekről, de ide értve a kiszolgáltatott, formális jogaitól gyakorlatban megfosztott alkalmazotti réteget, beleértve tegnaptól az ugyanilyen mentalitással büszkélkedő Antall József fiút is. Nincs különbség.

Korrupcióval meghalt a verseny, verseny nélkül meghalt a gazdaság, gazdaság nélkül nincs jóléti állam, csak rosszléti. Na, tetszik látni, ebben élünk. Nem mondtam újat.

Hiába próbálod megteremtett jövedelem nélkül gatyába rázni az egészségügyet, az oktatást, a szegényeket kihúzni a szarból, a nyugdíjakat kifizetni a lúzereknek, akik becsülettel ledolgozták az életerejüket, és arra már nem maradt erejük, hogy az asztalra csapjanak. Azt azoknak kell, akik képesek erre, és szándékukban is áll.

Most akkor kezdjük az olimpiával, ha már kicsit meglepően, de szóba hozattátok!

Beszéljünk róla, de tényleg, komolyan! Szavazzunk róla!

Meg a többiről is. Paksról, az oktatásról, az egészségügyről, de leginkább a kasszáról, amit sajátotokként kezeltek, van erre egy BTK terminológia, majd eszünkbe jut, ha itt az ideje.

Beszéljünk az EU pénzekről, számoljunk csak el vele! Beszélgessünk a futball stadionokról, a Pasa Parkotokról, a jachtokról, az MNB-ről, a tenderekről, a döntéseitekről, a mutyitokról, a szotyis bandátokról a lelátón, akiknek all in! az ország, mindenről, amiből kifelejtettetek minket, gyalogosokat. A bölcsődékről, óvodákról, a szekuláris állam lopakodó felszámolásáról, a jogrendszerünkről, az alkotmányról, a megkaparintott összes forrásunkról, a kézben tartott sajtóról, a kabarévá züllesztett közmédiáról, az éhezőkről, a verseny hiányáról, az elszámolásról, a majdani dolgokról, ami utánatok kell, hogy megtörténjen.

Az újjáépítésről. Nagyon fura ez 1945 után, nem így képzeltük, hogy a háború után letarol minket a volt koleszos politikai elit.

Beszélgessünk a vagyonelkobzásról, az államosításról, az oktatás újjászervezéséről, a kassza szemrevételezéséről és arról, hogy hogy lehet 26 elvesztegetett és kifosztott év után ebből a nemzeti romhalmazból valami élhető fedeles lakhelyet csinálni.




Első lépésként én most elbattyogok aláírni azt a népszavazási ívet. Nem zavar, hogy nem ismerem őket. Valami jóarcú fiú meg egy lány. Egy lehetőség a békés megoldásra és egy civilizált kiútra a vágyott emberszabású Magyarország felé.

Nem egy nagy dolog, evidencia. Aztán meglátjuk.

Szerelem Tripoliban

Baksa Soós Jánosnak.


A minap, ami valami olyasmit jelent, hogy tegnap, vagy tegnapelőtt vagy azelőtt, de ennél semmiképpen nem régebben, fűnyírás közben előbújt a kertemben levő japánbirs bokor alól a földhivatali tulajdoni lapon széljegyen bejegyzett, ingatlan haszonélvezeti joggal bíró és életvitelszerűen itt is lakó dr. Sünberger Izidor és neje, Sünbergerné Kormos Daisy, a sün házaspár.


Szemrehányó tekintettel szóvá tették, hogy kora délutáni zenehallgatás közben miért zavarom meg hangos fűnyírással a nyugalmukat. Éppen Arnold Sünberg már dodekafon rendszerben írt Mózes és Áron-ját hallgatták volna, ha nem jövök én a csapágyas ALKO gépezettel.


dr. Sünberger még visszafogott volt, de Daisy, aki a megszólalásig hasonlított Tina Turner-re, persze a megszólalás után már nem, még toppantott is a lábával, egyik kezével a férjébe karolva, a másikban divatos retikült tartva, így adva nyomatékot a házastársi jogállásából következő szerzett és elvárható respektnek.

Én már éppen kimagyaráztam volna, hogy sajnálom, csak most van érkezésem megejteni a fűnyírást, de válaszomat meg sem várva sértődötten hátat fordítottak nekem, és szomorkás léptekkel - ahogy más esetekben mondják, libasorban- bevonultak a lila akác földig érő sűrű lombjai mögé.


A libasor annyiban különbözik a sünsortól, hogy míg a libák sokan vannak és szép fehérek, októberben általában több százas vagy inkább ezres kötelékben, mint egy fehér hógörgeteg zúdulnak alá a pákozdi hegyoldalban ahol a katonák hajnali lőgyakorlatra készülnek, addig a sünök általában csak párban vannak, és szakadt viharkabátban ballagnak egyik helyről a másikra, amerre éppen fontos és halaszthatatlan dolguk van.

Sünnek lenni ugyanis nem könnyű, egy süntelen harc a sünélet a mindennapokért.

Közismert, hogy dr.Sünbergerék a keleti sünök (Erinaceus roumanicus) csoportjába tartoznak, akiknek irigyelt távoli rokonai az un. európai (Erinaceus europaeus) sünök.

Nem tisztázott, hogy van-e közöttük rokonság, de ha van is, mind nyelvileg, mind szokásaikban már régen elkülönültek egymástól.

Azon kevesek, akik között nem húzódik nyelvi szakadék, nos ők meg nem állnak szóba egymással. Régebben még néha -néha érkezett egy-két Ikka csomag nyugatról, ma már semmi.

dr. Sünberger Izidornak nem ez az első házassága, de erről nem szabad beszélni, mert Sünbergernének ez az érzékeny pontja. Nem tudja ugyanis megbocsájtani a férjének, hogy már akkor is élt, mikor még nem is ismerték egymást. Nem ritka dolog ez a sün nőknél. Pont ezért is szerveznek nekik élelmes és magasan kvalifikált sün-terapeuták és sün Hellinger-családállítók csinos óradíjért sünterápiát, hogy képesek legyenek együtt élni ezzel a nehéz süntudattal.

A sünök a Sünátus által ellenőrzött és jóváhagyott, gondosan kiválogatott rovarokkal vagy finom csigákkal táplálkoznak, mégis a magyarok sün-disznóknak nevezik őket. Pedig köztudott, hogy a disznók nem képesek kellő türelemmel és leleményességgel megszerezni maguknak a finom rovarokat és csigákat, hanem a korábbiakban mosléknak nevezett, ma már az inkább elegánsabban hangzó, úgynevezett vegyes táplálékkal érik be, amit eléjük szórnak a gazdák.

De nem is csak ez a lényegbevágó különbség a sünök és a disznók között, hanem az, hogy a sünök szabad életvitelű és szabadon gondolkodó jámbor lények, míg a disznók rabságban élő kiszolgáltatottságban tartott nagytestű állatok, akiket az emberek saját maguknak tenyésztenek részben táplálkozás, részben autóstáska készítése céljából. Meg az is többnyire ismeretes, hogy a disznók nagytestű, korpulens alkatú disznóurak és disznóhölgyek, nem ügyelnek a kalória bevitelre, vízkiszorításuk jelentős, ezért is nem fürdenek együtt fürdőkádban az emberekkel, mert ilyenkor könnyen kicsaphatna a víz a fürdőszoba szőnyegre, ami azután bosszantó módon sose szárad ki.

A sünök viszont kicsik, egy marokban is könnyen elférnek, pont ezért hordanak tüskés bevonatot, hogy ne markolásszák őket elkényeztetett kölykök gügyörészve.

Ugyanezzel a védekező mechanizmussal már korábban megelőzték azt a helyzetet, hogy esetleg őket árusítsák húsvéti sünként pár napos élvezkedésre felelőtlen emberszülők leszármazott ivadékaiknak, így megváltva azt a szeretetet, amit egyébként maguknak kéne kiizzadniuk magukból, legalább Jézus feltámadása alkalmából.

Amíg a disznók születése, közepes hosszúságú élete és vérszomjas társadalmi eseményként megszervezett nyilvános kivégzése ismert és közkedvelt az emberi társadalmakban, addig a sünök keletkezése teljes rejtély, ahogy a távozásuk is.


Egyszerűen csak úgy vannak, anélkül, hogy voltak volna előtte.

Egyáltalán, a létezésük maga is csak ritkán manifesztálódik a nagyobb nyilvánosság számára, gyakorta éjszakai szuszogással, császkálással, slattyogással adják tudtára a kertből a házakba kiszorult embereknek, hogy valójában társbérletben laknak..

Dr. Sünberger és neje szemérmesen elfogadják a hosszúra nyúló, aszályos időben számukra csorba lapostányérban kihelyezett vizet, vagy bécsi roppantós virslit, de csakis akkor, ha már az adakozó ember visszavonult, és nem próbálja meg szemkontaktus útján kiprovokálni az adakozás után általa elvárhatónak gondolt hálás süntekintetet. A vizet megisszák, a roppantós virslit elfogyasztják, de felváltva figyelnek arra, hogy nehogy ember sündörögjön a közelükben.


Régi rossz szokás, valami előítéletesség ez a „sün-disznó”-zás, a sünöknek az utóbbi évtizedekben, a békés Kádár-korszak utáni elszabadult szókimondásban már olyan magasra szökött az ingerküszöbük, hogy már lemondóan szóvá sem teszik ezt. Az, hogy tüskés sünként, és ilyen névvel, hogy dr. Sünberger és neje, sün-disznóknak aposztrofálják őket, teljességgel disszonáns és sértő, talán valami zsigeri ellenszenv lehet a dolog gyökere. Ha Sünbergerné néha felkapja a vizet, és nem ereszti el az apró fülei mellett a sértést, olykor leáll perlekedni és számon kérni az inszinuációt, akkor Dr. Sünberger megfogja Sünbergerné karját és elhúzza a konfliktus epicentrumából azzal az instrukcióval, hogy hagyd már fiam, csak tönkreteszed magad ezek miatt a baldóverek miatt.


Még azt fontos tudni és ezt kihangsúlyozom a sünök védelmében, hogy semmiképp ne hagyjunk a fűben felelőtlenül levágott pár centis KPE csövet vagy slaug darabot! Előfordult ugyanis már olyan szomorú eset, hogy egy gyereksün belebújt egy ilyen slaug darabba, és ahogy növekedett, a slaug- gyűrű a nyakára szorult! Csak a véletlennek és jóemberek segítőkészségének köszönhető, hogy nem lett az esetből szomorú tragédia. Még időben érkeztek az állatorvoshoz a bajba került sünivel, ahol a doktor úr egy Fiskars ollóval megszabadította a nyakára szorult gyilkos slaug darabtól.

Ilyen veszélyek leselkednek tehát a pici sünökre, míg a disznókra nem.

Egy átlag disznónak ugyanis legalább 140-es nyaka van, ezért is nem hordanak konfekciós inget, kútgyűrű vastagságú KPE csövek vagy slaugok pedig nem gyakran fordulnak elő Budapesten, még vidéken sem.

Utoljára Libiában történt végzetes eset egy hatalmas kútgyűrűben, pontosan az történt, hogy egy nagyobb disznó bemenekült az őt üldöző társai elől egy beton gyűrűbe, ahol is bekerítették majd megölték. De ez nem egy sünnel történt, hanem egy Kadhafi nevű emberrel, akit akkor már nem szerettek.

Ö ugyan meg volt győződve róla, megszokta, hogy szeretik, korábban minden jel erre mutatott, aztán ahogy a szerelemnél sajnos szokott történni, egyszer csak véget ér, és utána csúnya dolgok következnek.

Rosszat álmodtam: deklasszálódtam

Rosszat álmodtam

deklasszálódtam,

Meglepetten néztem

eltűnt minden pénzem.

Mi lesz velem holnap,

ha ravatalra tolnak?

Hogyan adok jattot

ha bekaptam a mattot?

Izzadtan felébredtem

De semmit sem értettem.

Ha semmi sem változott

Mi ez az átkozott hasztalan

színtelen, szagtalan

változatlan

aznap?

Egy álmatlan éjszaka Londonban

Olvasom a szezonális tömeggyilkosságoknál obligát fejtegetéseket az iszlám békés jellegéről, annak helyes vagy helytelen értelmezéséről. Bármilyen népszerű és mosolygós is az iszlámról kialakult közvélekedés, azért biztos ami zicher alapon már közzétettem javaslatomat a túlélésre optimalizált magatartásról, az allahu akbar felhangzásánál ajánlott azonnali földre hasalásról.
Mivel igen vicces fiú vagyok, bármely problémát ezzel a módszerrel értelmezek, ami megnyugvást, biztonságot, vigaszt és derűt biztosít számomra meleg helyzetekben is, szokásom szerint előadok egy régi történetet találkozásomról az iszlám közösséggel Londonban, egy diákszállón 1979-ben, nem mellesleg ruha nélkül, egy szál lógó, akkor még fényes jövő elé néző hímtaggal.
Tudom, egy két lábon járó nosztalgia vagyok, de a nosztalgia a vénemberek heroinja. Nekünk is kell valami szer, amivel elvagyunk, semmi sem változott gyerekek.
Szóval tudni kell, hogy amikor én éppen végeztem az egyetemen 1979-ben, pont akkor gondolta úgy Khomeini ajatollah, hogy felhagy párizsi száműzetésével, imaszőnyege helyett Air France gépre ül, és népes kíséretével együtt (beleértve Róbert László újságírót, anyám akkori főnökét is, aki szintén felkapaszkodott arra a gépre, de ez egy másik történet) hazatér Teheránba, és megdönti népünk nagy barátja, Reza Pahlavi sah (az akkori TSZ hintóztatásnál szokásos kiszólás szerint „sah elvtárs”) hatalmát és a világra szabadítja az iszlám tavasz élményét, melynek örömeivel máig nem tudunk betelni.
Soha véget nem érő, nyárba nem forduló Halálos tavasz ez, de nem Zilahy Lajosnál.

Éppen egy nyári utazást tettem nyugat Európában, na nem kell nagy dolgokra gondolni, anyám jóvoltából vettem 6000 forintért egy inter-rail igazolványt, amivel emlékeim szerint 3 hétig lehetett bármilyen vonatot igénybe venni ingyen Európában.
Párizsban töltöttem egy kis időt, hogy próbára tegyem nyiladozó francia tudásomat, egy UNESCO diákszállón laktam, mondhatom minden szempontból szuper volt, a franciák elég jól értették és dotálták is a külföldi fiatalok közötti kommunikációt a felségterületükön.
Ott megismerkedtem egy lánnyal, aki éppen Londonból jött kelet felé, én vázoltam, hogy épp oda intendálok pár napon belül, mi a helyzet Londonban az olcsó szállásokkal?
A legjobb híreket mondta, rögtön adott is egy címet Londonban, ő ott lakott azon a nemzetközi diákszállón, mindenki irtó kedves, jó a közösség, csak a perzsákkal kell vigyázni, mert azok éppen a saját rendszerváltásukkal vannak elfoglalva egymás között, és nem ritkák a késelések és egyéb gyanús halálesetek, de ne aggódjak, csak kerüljem el őket.
Jó, majd pont a perzsákkal fogok én problémázni, és ezzel a cetlivel érkeztem meg némi csatornán előforduló hányódás után, a hiedelmekkel szemben egyáltalán nem ködös Albionba.
Az úgy működik, hogy aki Magyarországról huszonévesen elindul kevés valutával a zsebében, az nem a Belvedere Hotelben száll meg, hanem efféle érdekes diákszállókon, és nem ám egy szobát bérel, hanem csak egy ágyat egy többágyas szobában, ahogy a pénztárcája engedi.
Én a későbbiekben ugyan megpróbáltam megsokszorozni a fogytán levő fontjaimat az „Itt a piros hol a piros?” tudományos fejtörőben a Charing Cross Roadon, de ezzel inkább nem dicsekednék, nem vagyok egy nagy befektető, de ennél csak jobb döntéseket hoztam azóta is. Nem a nőügyekre értem természetesen.
Gondoltam egy 3 ágyas szoba pont megfelelő lesz, az mégsem kettő, ami túl intim, és mégse négy, ami már sok. 4 fontba került naponta az ágy, ebben a borzalmas reggeli is benne volt, ha valaki tudást akar szerezni a puritán angolokról, az reggelizzen náluk!
Beléptem a szobába, üres volt, leraktam a bőröndömet, körülnéztem, lecsekkoltam miféle egy hely ez, kiderült, hogy ez csak nyáron diákhotel, egyébként egy normális kollégiumi szoba, ahol év közben diákok laknak állandó jelleggel, ott van az íróasztaluk, a polcuk könyvekkel stb.
Hamar kiderült, hogy ezzel a szobával nem kaptam ki Amerikát, mert az első könyv, amit megláttam látens szobatársaim polcán, az egy perzsa - angol szótár volt. Azt a voluntarista reményt hamar feladtam, hogy itt két angol srác lakik, akik perzsául tanulnak, maradt a kínos valóság, hogy ezek bizony úgy perzsák, mint nálunk a nagyszobában, Dezső tacskókutyám által gyakran lepisilt perzsaszőnyeg, azaz originálisan.
Ma már ki se csomagoltam volna, de akkor fiatalosan túltettem magam a dolgon, bevetettem magam a fürdőszobának nevezett helyiségbe, hogy lemosakodom.
Egy mosdókagyló ugyan volt, de a keverőcsapot azóta sem tekintik széria tartozéknak a brit gyarmatosítók. Ilyenkor az ember visszaveszi a zokniját és lemegy a környéken az első közértbe venni egy ilyen hüvelyöblítőre emlékeztető Y alakú barna gumicsövet, ami a KLUDI keverőcsap funkcióját látja el a szigetország földszint-alsó-középosztálya polgárainak életében.
Lemosakodtam, hajat mostam, teljesen komfortosan, a jóllakott napközis vigyorával léptem ki anyaszült meztelenül a szobába, ahol is két darab jól megtermett és sötét tekintetű fickó állt szigorú ábrázatal és köszönés nélkül meredve rám.
Ők volta a perzsák.
Az első mondatomra nagyon nem emlékszem, mert az agyvérzés előszele elmosta az emléket, de a törülközőmet magam elé szorítva valahogy bemutatkoztam, ami már eleve hülyeség volt, mert náluk ez sem szokás. Miután hajamat megszárítottam, felöltöztem, rendbe tettem magam a perzsa túlerővel szemben, a magam szokásos módján próbáltam egy elfogadható kommunikációs légkört kialakítani velük, azaz megtörni a csendet és mondatokat mondani, amire más esetekben általában válasz mondatok születnek, amit a zsidó keresztény civilizációban találóan un. beszélgetésnek hívnak.
Mellékszál, hogy a két fickó ráadásul meleg is volt, ami különösen nélkülözhetővé tette jelenlétemet ebben a meghitt szobában, egy percre sem hunytam le a szemem éjszaka, jobb az éberség…
.Egyetlen értelmes dolog történt, amit egy életre megjegyeztem, hogy az arab kultúra az igenis létezik, hiába próbálja ezt cáfolni számos büszke ember közülük, és ráadásul mi is használjuk ennek áldásait. Ugyanis belelapoztam a szótárukba, és a sok arab betűtől eltérően a számokat azonnal felismertem. Ezzel a felfedezéssel mosolyogva fordultam Ahmed felé, hogy jé, ti is ugyanazt használjátok, mint mi, mire közölte, hogy igen, ezek az arab számok..
Ugyan az első általánosban ezt már Melánia néninél is megtanulhattam volna, de abban a helyzetben, ott Londonban nem ugrott be.
Én viszont úgy ugrottam ki az ágyból másnap hajnalban és rohantam a recepcióra szobát cserélni, mint akit seggbelőttek egy kalasnyikovval.

Barátaim, jegyezzük meg, ha nem lennének arab számok, én nem tudom mi lenne.
És akkor hogy írhatnám le Párizs után, hogy a végső mérleg 158?

Beretválkozás

Ma reggel negyed hétkor

a tükörbe nézve

eszembe jutott apám.

Otthagytam azonnal a csapot (és papot),

hogy tudassam veletek:

Hogy szúrom el már hat óra tizenötkor

az egész napot.

Az ok kézenfekvően adott:

Hiszen az arcomra nem ecsettel pacskolva,

hanem kézzel kenve rakom fel

a borotva habot!

Jövőnk

Figyeljél már ide, hozzád beszélek róka koma, világosság gyúlt a gyerekkorom óta nyakamon hordott agyamban, elmondom mi a megoldás.

Úgy kirángatom jobb sorsra érdemtelen népemet a latyakból, mint Cannonball Adderley vagy a báró Müchausen, most nem emlékszem már pontosan melyik volt, akkora itt a ricsaj.

A magyar nép jobban járna, ha saját maga helyett megfelelő külföldi szakemberekre bízná az eredetileg képviseletére és kormányzásra hivatott megfelelő személyek kiválasztását.
Tudod, vannak ezek a fejvadászok, begépeled az inputot, hogy kit keresel, mik az elvárásaid, sűrű eredménykontroll, rövid, közép és hosszútávú tervezés, előélet és korábbi munkahelyek, végül egy pszichológiai teszt de minimum grafológus szakvélemény és az outputon kijön a reményteljes jelölt, mint a kakukkos órán délidőben. Máris munkába állhat a Kossuth tér 1-3-ban.
Kifizeted a fejvadászt a növekvő GDP-ből, ha nincs növekedés, rosszul választott helyetted, így járt. Ismerős a szitu. De nem szokott így járni, tapasztalat.
Mi szoktunk így járni, tapasztalat. Úgy száz éves.
Csak jobban járnánk egy finnel például, ők még nem tudják, miféle testvérük van nekik, komolyan ránk se ismernének, ha úgy istenigazából beleszaladnának a magyar virtusba. Idejönne a jónevű fejvadásszal levadászott Vejnemöjnen, és egyszerűen nem értené, mitől ment nekünk ilyen szarul az utóbbi időkben, igaz neki teljesen idegen a korrupcióra optimalizált és csúcsra hajtott értékelvűség.
Ha egész nap csak szürke, Boss öltönyös napszámosként dolgozgatna a számokon meg a gazdasági döntések visszacsatolt közvetlen és közvetett hatásain és közben nem a felesége nevére íratná egész Fejér megyét meg Komárom-Esztergom felét, már jobban járnánk, azt is beszámítva, hogy nem sajog neki Trianon.
Maradt ami maradt, ez a hangyányi 93 ezer négyzetkilométer, ezen kell jobban élni, mint tegnap, gyarapodni kockáról kockára, ahogy a vásárhelyi táskacipelő mondta, ha már így alakult, ne firtassuk miért, mert abból se jönnénk ki lényegesen jobban.
Sőt. Sőter!, Sőteszt!!.... ugorgyunk..
De lehetne egy cseh is, ők meg nagymesterek a kibekkelésben, és ha békén hagyják őket, akkor csak kiderül, hogy nem véletlenül van nekik is hazájuk nem tegnap óta. Jó, időnként eltűntek a térképről, de amint visszakapaszkodtak, egész jól renoválták a vityillót, hogy szakadna rájuk a Most Karola a knédlievő mázlistákra!
Lássuk be, nem megy ez nekünk, évszázadok óta vágytunk egy megfelelő pillanatra, hogy kezünkbe vehessük a sorsunkat abban a tévhitben, hogy ezzel jól járunk, és csak olyan mélyre süllyedtünk, hogy nyomásvédett búvárharanggal lehet csak utánunk süllyedni, már ha valakinek ehhez szottyanna gusztusa. Remélem jól írtam a szotyola ige feltételes módját.
Nyomás alatt nő a pálma, 45 év megszállás alatt egész jól teljesítettünk, de amint kitette innen a lábát az utolsó megszálló, egy utolsó megszállott kerítette hatalmába a könnyű álmot remélő csodaszarvas legendáriumban imbolygó korábban serény magyarokat. Most pedig nézzük ezt a rémséges valóságshow-t ami a valóság, és hiába próbáljuk kikapcsolni így vagy úgy, beleüvölt a pofánkba adásszünet nélkül napi 24-ben.
Mit kíván a magyar nemzet?
Egy bazári svindlert, aki sikeresen megvédi démonjaitól, akinek védelme nélkül még démonra se lenne szüksége, és kénytelen lenne a valóságos problémáival elbíbelődnie sose tudjuk már meg milyen sikerrel.
De nem, nem és nem, újra beállunk a sorba hogy jó nagyot lökhessünk a vidámparki kecskén, büszkén dagasztva a bicepszet, egész addig, míg a kecske visszafelé nyakonvág,ahogy szokta, hiába na, ezt a rohadt gravitációt is a nyakunkra küldték valahonnan máshonnan.
Ez persze csak egy halk lemondó sóhaj, még mielőtt teljes joggal és nekifutásból seggbe rúgnak mindannyiunkat, függetlenül attól, hogy kire szavaztunk az elmúlt évtizedekben.
Az, hogy hamarosan és legjobb esetben is csak vízummal léphetünk át Hegyeshalomnál, az csak a gyerekeinknek lesz újdonság, de hogy szigorúan sötét napszemüvegben és méla kussolásban osonhatunk majd a Kartner srassén a szégyentől fal mellett oldalazva, nehogy kiderüljön honnan szalajtottak, ez azért rosszabb álom, mint amit megszoktunk a felfelé gyorsuló liftnél, hajnalban, vizesre izzadt pizsamáinkban.
Nézd már, hogy írok,egyre sótlanabb, kijózanodtam, jaj kijózanodtam.

Esős péntek délután

Nincs annál kellemesebb érzés, mint amikor a belvárosban dolgozol az év legnagyobb projektjének utolsó napján, technikai problémák sorozatát kell megoldanod, délután 3 van, kinn zuhog az eső, aznap harmadszor indítasz SMS parkolást, mert lejár a 3 órás időkorlát, és azt az üzenetet kapod, hogy „sikertelen parkolás, nincs elegendő egyenlege a parkolás megkezdéséhez.”

Már hogy a halálba ne lenne elegendő egyenlegem bármihez is amibe egyáltalán belekezdek, ember!? Reggel még jó voltam nektek, meg még délben is, most meg nem kell a pénzem?

A franc se akar az utcán rohangálni meg lesni a parkolócédulát, hogy mikor jár le, pont nem abban a korban vagyok, amikor még bármire is emlékezni tudnék, ami aktuálisan fontos, ilyenbe bele sem kezdek, eleve olyan megoldásokra törekszem, ami a kötelező emlékezni valók alól felment, ráadásul a héten ismét megpróbálkoztam a memóriám kemikáliával való regenerálásához, amit utoljára 3 éve próbáltam, de akkor abbahagytam 2 hónap után, mert a reggelinél azon merengtem, miközben nézegettem a zöld bogyókat az orrom előtt tanácstalanul, hogy most bevettem-e ezelőtt 30 másodperccel vagy nem?

A választ sose tudom már meg, mert úgy döntöttem, hogy ez a kúra ezek szerint olyan túl sokat nem használ nekem.

Most jobban jártam, mert egy hét után hagytam abba a nem vényköteles termékek piacának finanszírozását, miután a Tesco benzinkútnál tankoltam, majd áthajtottam bevásárolni a parkolóba, mielőtt becsaptam volna a kocsim ajtaját, megtapogattam az összes zsebemet, hogy hova a francba tettem a slusszkulcsot, majd elegánsan becsaptam az ajtót, mire a lábam elé esett a tanksapka, amit a kocsi tetején felejtettem…

Most megfogadtam, hogy soha ilyen barom tablettát nem próbálok ki, nem nekem való ez.

Ha valakitől tanácsot kérek, az nem a patikuslány lesz, hanem az Ungvári Tamás, aki most 85 éves és olyan elképesztően friss aggyal hazudozik az rodalomról, mint legszebb éveiben, amikor az ÉS-ben megjelentette a hetedik oldalon, hogy éppen egy közös munkán dolgoznak Illyés Gyulával, de az állítólagos szerzőtárs a következő számban diplomatikusan helyreigazítással élt, hogy ő ilyen közös munkáról nem tud.

Zseniális a pali, nem tudom mit szed, de abból kérek én is, ahogy a kocsmapultnál szoktak rámutatni az aluminium pultra borult sorstárs felé bökve

.

Visszatérve a megpróbáltatásaimra, mit lehet ilyenkor tenni, az ember összevakarja azt a két darab százast, amit nem adott oda a Tescós bevásárló kocsis lejmolónak, így megmaradt és vesz 20 perc parkolást a Bajcsy Zsilinszky úton, lecaplat az utcára felmosóronggyá ázik, így nyer 20 perc irgalmat a közterülettől vagy ki tudja kitől, mielőtt megbüntetnék 15 ezerre, ami ugye elég lúzer dolog, ha aznap már fizettél nekik úgy ötezret.

Közben megkéred a a cég rendszergazdáját, ahol éppen szerződést teljesítesz, hogy nézze már meg a neten a Telenor ügyfélszolgálatát, megérdeklődném, hogy mégis hogy képzelik ezt, az embernek céges előfizetése van, havi negyvenet simán kifizetek nekik alsóhangon, de fizethetek félmilliót is, nincs itt semmi korlát, akkor mi az, hogy reggel meg délben még van egyenlegem, délután meg kifogyott?

Miközben az agyvérzés előszobájában hallgatod a barom menürendszerüket az idióta akciós ajánlataikról, közben megy az idő, és nem haladunk, erős akarattal nem vágod oda a falhoz az amúgy fél éves de szokásos módon egyre pocsékabb telefonodat, kinyomod és újra hívod öket, tök mindegy engem nem érdekel mit mond a menü, kibánok én velük, majd csak lesz egy olyan opció, amikor már magának semmi sem jó, bugris paraszt, akkor ügyintézönket kapcsoljuk, na ez kell nekem.

És igen, kapcsolják Valami jelszót kér tőlem, ami persze nálam mindig ugyanaz a szám, bemondom , mire közli, hogy ez 5 számjegy és 6 jegyű lett volna a helyes megfejtés, és már rakná is le elégedetten, hogy megint elhárított egy ügyfelet, de megfenyegetem, hogy ne rakja le, hanem tegyen akkor hozzá még egy nullát, így stimmel.

Nos végighallgatja a problémámat, hogy hova lett az egyenlegem, és miért nem tudok parkolni SMS-sel. Simán rávágja a választ, hogy azért nem, mert kifogyott az egyenlegem. Megérkeztünk, ahonnan indultunk, de akkor még egy köteg idegsejttel gazdagabban, mint most, estére olyan lesz az agyam, mint a fényesre suvickolt billiárd golyó, barázdát ne keress rajta.

Lényeg a lényeg, nem akarlak tovább fárasztani az van, hogy nekem automatikusan beállítottak 10 ezer forint limitet a mobil vásárlásokra, ami most lejárt és majd csak 27-én indul újra, addig töltsem fel az egyenlegem. Már hogy a fenébe töltsem fel az egyenlegem ember? Nem jön ki a cégem bankszámlájáról? Nem, hiába van fedezetem bőven, erre csak 10 ezret költhetek havonta, és mivel már 2 hete is parkoltam két házzal arrébb egy másik munka miatt, most nekem ennyi. De én menjek valami benzinkúthoz vagy bankautomatához és töltsem fel az egyenlegem, ami lejárt szerintük. De mi a francért menjek én bárhova asszonyom, vegyék le a számlámról, ahogy eddig is tették, viccel?

Nem, azt nem lehet, akkor mit lehet hölgyem, rohadtul sok bajom van most péntek délután ezen kívül is,éppen nem sikerült még 16 kamera képét HD minőségben prezentálnom, viszont úgy néznek ki, mint amikor a vidéki budiablakot bekenték meleg disznózsírral, azt mondja, hogy menjek be az ügyfélszolgálatukra, és adjak felhatalmazást a limit megemelésére. Jó, akkor máris felhatalmazom de azonnal emeljék meg a limitet, azt nem lehet, mert csak.

Na jó, itt a vége. Teljesen megnyugodtam. Szarok én mindenre, ez az egyetlen élettapasztalat, amit itt Mária országában megtanultam idejekorán és tartósan hasznosnak bizonyult. Megbüntetnek? Kit érdekel? Apróm már rég nincs, azt is bedobáltam már, amit az összes munkatársam rendelkezésemre bocsájtott, hogy nehogy agyvérzéssel vigyen el a mentő, mielőtt még kifizettem volna őket a 2 napos megfeszített munkájukért, amit egyébként nagyon rendesen meg is csináltak nekem.

Leballagtam az első boltig, ahol az embert általában elhajtják, ha aprót akar a papírpénzéért cserébe, de nem, azonnal szívélyesen cserélt az optikus, még el is beszélgettünk egy kicsit a világ folyásáról így ismeretlenül, miközben a parkolóőr már ott sertepertélt három kocsival arrébb, mint a dögkeselyűk a Dessewfy utcai westernben.

Vettem kessért parkolójegyet, mint fiatal koromban ezelőtt 3 évvel, beraktam a szélvédő mögé, a lépcsőházban visszafelé menet eszembe jutott az összes műszaki probléma megoldása, be is jött a dolog, a rendszer összeállt, na persze nem Telenoré, hanem az enyém, mehetek számlázni, ami szakmai munkám egyik, ha nem a legszebb része.