Olvasom a szezonális tömeggyilkosságoknál obligát fejtegetéseket az iszlám békés jellegéről, annak helyes vagy helytelen értelmezéséről. Bármilyen népszerű és mosolygós is az iszlámról kialakult közvélekedés, azért biztos ami zicher alapon már közzétettem javaslatomat a túlélésre optimalizált magatartásról, az allahu akbar felhangzásánál ajánlott azonnali földre hasalásról.
Mivel igen vicces fiú vagyok, bármely problémát ezzel a módszerrel értelmezek, ami megnyugvást, biztonságot, vigaszt és derűt biztosít számomra meleg helyzetekben is, szokásom szerint előadok egy régi történetet találkozásomról az iszlám közösséggel Londonban, egy diákszállón 1979-ben, nem mellesleg ruha nélkül, egy szál lógó, akkor még fényes jövő elé néző hímtaggal.
Tudom, egy két lábon járó nosztalgia vagyok, de a nosztalgia a vénemberek heroinja. Nekünk is kell valami szer, amivel elvagyunk, semmi sem változott gyerekek.
Szóval tudni kell, hogy amikor én éppen végeztem az egyetemen 1979-ben, pont akkor gondolta úgy Khomeini ajatollah, hogy felhagy párizsi száműzetésével, imaszőnyege helyett Air France gépre ül, és népes kíséretével együtt (beleértve Róbert László újságírót, anyám akkori főnökét is, aki szintén felkapaszkodott arra a gépre, de ez egy másik történet) hazatér Teheránba, és megdönti népünk nagy barátja, Reza Pahlavi sah (az akkori TSZ hintóztatásnál szokásos kiszólás szerint „sah elvtárs”) hatalmát és a világra szabadítja az iszlám tavasz élményét, melynek örömeivel máig nem tudunk betelni.
Soha véget nem érő, nyárba nem forduló Halálos tavasz ez, de nem Zilahy Lajosnál.
Éppen egy nyári utazást tettem nyugat Európában, na nem kell nagy dolgokra gondolni, anyám jóvoltából vettem 6000 forintért egy inter-rail igazolványt, amivel emlékeim szerint 3 hétig lehetett bármilyen vonatot igénybe venni ingyen Európában.
Párizsban töltöttem egy kis időt, hogy próbára tegyem nyiladozó francia tudásomat, egy UNESCO diákszállón laktam, mondhatom minden szempontból szuper volt, a franciák elég jól értették és dotálták is a külföldi fiatalok közötti kommunikációt a felségterületükön.
Ott megismerkedtem egy lánnyal, aki éppen Londonból jött kelet felé, én vázoltam, hogy épp oda intendálok pár napon belül, mi a helyzet Londonban az olcsó szállásokkal?
A legjobb híreket mondta, rögtön adott is egy címet Londonban, ő ott lakott azon a nemzetközi diákszállón, mindenki irtó kedves, jó a közösség, csak a perzsákkal kell vigyázni, mert azok éppen a saját rendszerváltásukkal vannak elfoglalva egymás között, és nem ritkák a késelések és egyéb gyanús halálesetek, de ne aggódjak, csak kerüljem el őket.
Jó, majd pont a perzsákkal fogok én problémázni, és ezzel a cetlivel érkeztem meg némi csatornán előforduló hányódás után, a hiedelmekkel szemben egyáltalán nem ködös Albionba.
Az úgy működik, hogy aki Magyarországról huszonévesen elindul kevés valutával a zsebében, az nem a Belvedere Hotelben száll meg, hanem efféle érdekes diákszállókon, és nem ám egy szobát bérel, hanem csak egy ágyat egy többágyas szobában, ahogy a pénztárcája engedi.
Én a későbbiekben ugyan megpróbáltam megsokszorozni a fogytán levő fontjaimat az „Itt a piros hol a piros?” tudományos fejtörőben a Charing Cross Roadon, de ezzel inkább nem dicsekednék, nem vagyok egy nagy befektető, de ennél csak jobb döntéseket hoztam azóta is. Nem a nőügyekre értem természetesen.
Gondoltam egy 3 ágyas szoba pont megfelelő lesz, az mégsem kettő, ami túl intim, és mégse négy, ami már sok. 4 fontba került naponta az ágy, ebben a borzalmas reggeli is benne volt, ha valaki tudást akar szerezni a puritán angolokról, az reggelizzen náluk!
Beléptem a szobába, üres volt, leraktam a bőröndömet, körülnéztem, lecsekkoltam miféle egy hely ez, kiderült, hogy ez csak nyáron diákhotel, egyébként egy normális kollégiumi szoba, ahol év közben diákok laknak állandó jelleggel, ott van az íróasztaluk, a polcuk könyvekkel stb.
Hamar kiderült, hogy ezzel a szobával nem kaptam ki Amerikát, mert az első könyv, amit megláttam látens szobatársaim polcán, az egy perzsa - angol szótár volt. Azt a voluntarista reményt hamar feladtam, hogy itt két angol srác lakik, akik perzsául tanulnak, maradt a kínos valóság, hogy ezek bizony úgy perzsák, mint nálunk a nagyszobában, Dezső tacskókutyám által gyakran lepisilt perzsaszőnyeg, azaz originálisan.
Ma már ki se csomagoltam volna, de akkor fiatalosan túltettem magam a dolgon, bevetettem magam a fürdőszobának nevezett helyiségbe, hogy lemosakodom.
Egy mosdókagyló ugyan volt, de a keverőcsapot azóta sem tekintik széria tartozéknak a brit gyarmatosítók. Ilyenkor az ember visszaveszi a zokniját és lemegy a környéken az első közértbe venni egy ilyen hüvelyöblítőre emlékeztető Y alakú barna gumicsövet, ami a KLUDI keverőcsap funkcióját látja el a szigetország földszint-alsó-középosztálya polgárainak életében.
Lemosakodtam, hajat mostam, teljesen komfortosan, a jóllakott napközis vigyorával léptem ki anyaszült meztelenül a szobába, ahol is két darab jól megtermett és sötét tekintetű fickó állt szigorú ábrázatal és köszönés nélkül meredve rám.
Ők volta a perzsák.
Az első mondatomra nagyon nem emlékszem, mert az agyvérzés előszele elmosta az emléket, de a törülközőmet magam elé szorítva valahogy bemutatkoztam, ami már eleve hülyeség volt, mert náluk ez sem szokás. Miután hajamat megszárítottam, felöltöztem, rendbe tettem magam a perzsa túlerővel szemben, a magam szokásos módján próbáltam egy elfogadható kommunikációs légkört kialakítani velük, azaz megtörni a csendet és mondatokat mondani, amire más esetekben általában válasz mondatok születnek, amit a zsidó keresztény civilizációban találóan un. beszélgetésnek hívnak.
Mellékszál, hogy a két fickó ráadásul meleg is volt, ami különösen nélkülözhetővé tette jelenlétemet ebben a meghitt szobában, egy percre sem hunytam le a szemem éjszaka, jobb az éberség…
.Egyetlen értelmes dolog történt, amit egy életre megjegyeztem, hogy az arab kultúra az igenis létezik, hiába próbálja ezt cáfolni számos büszke ember közülük, és ráadásul mi is használjuk ennek áldásait. Ugyanis belelapoztam a szótárukba, és a sok arab betűtől eltérően a számokat azonnal felismertem. Ezzel a felfedezéssel mosolyogva fordultam Ahmed felé, hogy jé, ti is ugyanazt használjátok, mint mi, mire közölte, hogy igen, ezek az arab számok..
Ugyan az első általánosban ezt már Melánia néninél is megtanulhattam volna, de abban a helyzetben, ott Londonban nem ugrott be.
Én viszont úgy ugrottam ki az ágyból másnap hajnalban és rohantam a recepcióra szobát cserélni, mint akit seggbelőttek egy kalasnyikovval.
Barátaim, jegyezzük meg, ha nem lennének arab számok, én nem tudom mi lenne.
És akkor hogy írhatnám le Párizs után, hogy a végső mérleg 158?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése