Közelítő tél

Feltartóztathatatlanul közelít a tél, már előre küldte talpasait, a ködös reggelt, a párás aszfaltot, az imbolygó hajnali lámpafényeket, a tilosban égetett avar tejszerű füstjét.
Nem titkolom tovább előletek, hogyan mentünk anno Ervin barátommal Kisvárdára egy kölcsön Wartburggal anyukájának csodaszert venni, hogy ha lehet, ne haljon meg áttétes rákban.
Azért mondom el ezt barátom, mert te is kerülhetsz ilyen helyzetbe, és te is elveszettnek érzed magad, de tudnod kell, hogy amit teszel, már más is megtette, és ha az ember már semmit sem tud tenni, a legjobb, ha megteszi azt, amiben maga sem hisz. Addig is elfoglalja magát.
Tehát úgy 35 éves formák lehettünk, éltük a korunknak és a kornak megfelelő tervezetlen és beteljesületlen életünket, de barátságunk már megalapozott volt, ezúttal nem teszem közszemlére, de fogadd el, hogy több rosszban már megálltunk egymás mellett, meg jóban is, de az előbbinél máig nem találtak fel erősebb kohéziót két fiú között.
Ervin jóképü, ambíciózus fiú volt, a nőket levakarni sem lehetett volna róla, ennek megfelelően túl nagy jelentőséget nem tulajdonított nekik, valószínűleg másoktól, meg tőlem is hallotta, hogy a szerelmi élet valami jó dolog, így hát ő is gyakorolta kevés meggyőződéssel, hogy megfeleljen a konvencióknak, de kívülről nézve hasonló élményeket szerezhetett, mint a kismacska a viccben, amikor először elmegy a többiekkel éjszaka bagzani, de nem fejtem ki, a poént mindenki ismeri.
Addigi életében egyetlen nőt vett komolyan, bár ne tette volna, valami külkeres csaj volt, nagy vízkiszorítású testalkattal és ehhez passzoló méretes arccal, gyors lefolyású kudarc volt, a francba, hogy senki sem tudja kikerülni az ilyen fagyos vérszívókat, akik elveszik az ember energiáit egy sokkal érdemesebb meg érzelmesebb másiktól.
Üzleti érzéke meg senkinek nem volt nála jobb, már a gimiben hetente éjszaka vonattal utazott Krakkóba farmert venni és itthon eladni, nyilván odafelé is vitt valamit, tehát talán ugyanazon a vonaton utazott, mint Cseh Tamás, csak míg A daltulajdonos magával volt elfoglalva meg a közlésvággyal, addig Ervin a szlovák vámosokkal meg a farmer rejtegetéssel, cseszkoszlovenszka kontrolla paszova kérem az útleveleket, hova mennek, honnan jönnek, mit hoztak?
Hú, egyébként fiatalon vonattal menni a közeli szocialista testvérországokba dejó, mi minden történik velünk, az embernek eszébe jut az Ott lettünk boldogok, hol az öreg Tisza ballagott, na ezt hagyjuk.
Így elmondhatom, hogy lényeges dolgokban nem hasonlítottunk egymásra a barátommal, de jól kiegészítettük egymást mint ahogy a természet is igazságos, ha valakinek rossz a látása, jó a hallása, ha rossz a hallása, jó a szaglása, ha az egyik lába rövidebb, a másik hosszabb, szóval így.
Viszont egyben valahogy stimmeltünk, ez pedig az, hogy erősen számíthattunk egymásra, minél nagyobb volt a gáz annál inkább, hideg fejűek voltunk meleg helyzetekben, majd talán megírom mik történtek, most nem ez a téma.
Ervin akkor még nem volt milliárdos, én fiatalosan tartom magam, ma sem vagyok az, de ő öles léptekkel haladt a cél felé, melyet kontinenseken átívelő kalandozásai végére ahogy kell, szépen el is ért.
Akkoriban éppen azon fáradozott, hogy egy amerikai feleségre tegyen szert, mert így kijuthat az igazi világba állandó kilépővel, meg is oldotta, a friss házassági papírral belibbent a kiegészítő katonai parancsnokságra láttamoztatni az engedélyét, hogy elhagyja a Magyar Néphadsereg kötelékét és a továbbiakban az Egyesült Államokban folytatja honvédelmi pályafutását, igen komikus volt, amikor az ügyeletes tiszt azzal adta át Ervin barátomat a másik ablaknál szolgáló kollegájának, hogy íme a Majoros elvtárs, aki Amerikába kíván eltávozni.
A szocializmus még teljes pompájában virágzott, jó nem egy huszáros kardvirág volt inkább egy lekókadt csalán, de azért csípni tudott, ha kell.
Ebbe az idillbe csapott bele ménkű, amikor kiderült, hogy Ervin anyukája rákos. Náluk a szülőknél nem volt nagy érzelmi pezsgés, szegény Ervint is ridegmarhának becéztem az érzelmi élete miatt, a papa nem adta kölcsön a kispolszkiját a fiának, amikor az akku lemerült, reggel Ervin megpendítette, hogy kéne egy aksi kölcsönbe egy fél napra, a papa annyit válaszolt, vegyél akkor magadnak fiam.
Ezért volt letaglózó, ahogy Ervin a mama betegségére reagált. Abbamaradt minden buli, eltűnt az esti sakkozásokról, hiányoztak a hatalmas röhögései a hülye vicceimre, ha végre felbukkant, csak orvosi szakkifejezésekkel dobálózott meggyőzően, hogy mindenki rosszul tudja, és hogy nem úgy van ahogy az orvosok mondják, meg az az izzadmány feloldódik és ő megtalálja ennek a szerét, vele nem fog kibaszni az élet mint másokkal, hülye beletőrődő lúzerekkel.
Egy nap előállt, hogy van Kisvárdán egy orvos, egyébként a Béres papa volt az, a cseppes, akkoriban ez a nem tiltott, de rossz szemmel nézzük kategóriába tartozott, és hogy a hét végén lemegy oda szerezni anyukának ilyet.
Már nem tudom én hogy léptem be a képbe, de normális dolog, hogy együtt ültünk be a mostanihoz hasonló ködös reggelen a veszedelmesen leselkedő leszakadó hóesésben egy sárga kölcsön Wartburgba, irány a Tiszántúl, ez a Kisvárda rohadt messze van, főleg Wartburggal, aminek nyári gumijai vannak, töltése kontakthibás, gyakran kigyullad a töltés hiányát jelző lámpa, az ablaktörlő foltosan kapar, a benzinszintmérő nem működik, csak sejthetjük, hogy a benzin is fogytán, ÁFOR benzinkút sehol akkoriban, a lámpa egyre kevésbé világít és rohadtul vizelnem is kell.
Ervin vezet, én az anyósülésen a kabátom ujjával dörzsölöm az ablakot, próbálok minél közelebb hajolni a bepárásodott üveghez, hátha még időben észreveszem, vajon hol lehet a hószakadásban a felező vonal és hol az árok, mondom Ervinnek, hogy bazmeg, én semmit sem látok, de ő higgadtan leint, hogy minek kiváncsiskodsz?
Megérkezünk rohadt későn Kisvárdára a szerény betonkocka házhoz, két ablak az utcafrontra, ahogy az oviban rajzoltuk, ahol Béres doktor az élet reményét igérő cseppeket adja, utólag is mondom, hogy pénzt nem fogadott el, valami alapítványt viszont támogat az ember, ha már a mama életét meghosszabbítják, és a szer biztosan semmit sem ártott.
Hazafelé már sötétben indultunk a hűséges kétüteművel, nem nagyon szóltunk már egymáshoz, részben fáradtak voltunk, részben nyilván azon elmélkedtünk, hogy a megszerzett kinccsel a zsebünkben vajon még időben ékezünk- e vissza a mamához, ha egyáltalán megérkezünk, és nem úgy értve, hogy aznap időben, hanem úgy a lényeget illetően.
Tudod a rák nem vár.
Csak a havas útra emlékszem, a sötéten leszakadó égre, a hideg bádogkasznira, semmi másra, meg arra, hogy Ervin mamája hamarosan meghalt, bár ez a hamarosan relatív, a beteg testbe zárva ez hosszabb menet lehetett.
Ervint hetekig, talán hónapokig nem láttam, eltűnt, csak közvetett híreket kaptam róla harmadik barátunktól, hogy mióta a mama meghalt vigyázzak, erről nem szabad beszélni, sem kérdezni tőle.
Így s történt, hamarosan felnőtté váltunk, és lettek még más témák, amikről sose beszéltünk, és ma sem hozzuk szóba, mindig tudjuk mi az, ami nem téma.
Ilyenek ezek a változások, az emberek felnőnek, az őszből tél lesz, a redőnyök lezuhannak az ablakokban, és megtanulunk nem győzni minden háborúban.
Akkor hát barátom hajrá, csak ügyesen!