183-067

A telefont, mint mindenki tudja, Antonio Menucci találta fel, de sóher volt és Graham Bell szabadalmaztatta. Hogy a magyarok mit találtak fel a telefonnal kapcsolatban az kérdés, mert egyedül Puskás Tivadart szokták említeni, de ez is vita tárgya, egy dolog biztos:
A TELEFON IGÉNYLÉST a magyarok találták fel.

Telefont szerezni majdnem egyidős Bell találmányával, itt keleten nagyobb teljesítmény volt telefont szerezni, mint feltalálni.
Drága nagymamám miután átélt egy Tanácsköztársaságot, két darab világháborút és egy 56-ot, lakásukba helyettük első lépésben tisztafajú árjákat költöztettek be, miközben nekik valamilyen pincében kellett meghúzni magukat a papával az akkor aktuálisan működő reform, a nemzeti zsidómentesítés jegyében.
A felszabadulás után a négyszobás lakásba egy rendőr házaspárt, egy ötvenhatos átállt koronatanút, és egy egyébként aranyos bárzenészt raktak melléjük, hogy ne gyötörje őket a magány. Miután a papa meghalt 67-ben a mami egyedül maradt a társbérletben, és anyám megpróbált a maga mindig kedves és általában sikeres módján kijárni neki egy telefont. Anyám szlogenje az volt, hogy egy mosollyal és egy kis kedvességgel mindent el lehet intézni. Ez igaz is volt, - az ő esetében.
Elindította hát a telefonszerzés hadműveletet, Na nem ám egy önállót kérelmezett, az ember legyen szerény, nem kell elgaloppozni magunkat a korlátolt lehetőségek hazájában, hanem egy úgynevezett KIL készüléket, ez egy átkapcsolós megoldás volt, egy vonalat társbérletesítettek vele, de ez sem sikerült.
A kérelemben előadta, hogy a mami idős, beteg, egyedül van, és ha segítségre van szüksége, akkor milyen nagy dolog lenne egy telefon.
A választ egy írógéppel írták meg, egyedi szövegezéssel, melyben nagyon humánus hangnemben méltányolták a kérelmet, de sajnálattal közölték, hogy jelenleg műszaki korlátok nem teszik lehetővé az igény teljesítését, és időpontot se tudnak mondani a vágyott telefon bekapcsolására. Viszont biztosították róla, hogy amint lehetővé válik a dolog, a kérelemnek helyt adnak. A lehetséges időpont viszont nagyjából egybeeshetett a szocializmus teljes felépülésével, az odáig vezető úton igencsak visszafogott tempóban poroszkáltunk.
Persze láttuk már a horizonton feltűnni a fényes jövőt. Az is igaz sajnos, hogy a horizont az egy olyan képzeletbeli vonal, mely pont olyan mértékben távolodik tőlünk, ahogy közeledünk hozzá..
Telefon tehát nem lett, de a kérelmezés műfajában magam is hasznos tapasztalatokat szereztem a későbbiekben. Tulajdonképpen semmi sem változott azon kívül, hogy az elutasító levelet már nem egyedileg szövegezték írógéppel, hanem előre gyártott nyomtatványokat küldtek ki mindenkinek, a társadalmat felosztották érdemesekre és érdemtelenekre, hasznosakra és haszontalanokra, megbízhatókra és megbízhatatlanokra, ez utóbbiak ugyan néha váratlanul kaptak telefont, de okkal gyanakodva szemlélték…
Én frissen végzet diplomásként, a nagymama államosított és társbérletesített lakását a szokásos módon átjátszva kezdtem pályafutásomat ifjú, alulfizetett mérnökként.
Mi sem volt természetesebb, hogy én is kísérletet tettem a hivatalos kanosszajárás útján, melynek elképzelt végén egy fekete bakelit készülék gyönyörű képe sejlett fel.

Akkoriban telefon igényléshez munkahelyi hozzájárulás kellett, ember nem tudhatja miért? Belibbentem hát jól hangzó munkahelyem osztályvezetőjének titkárnőjéhez nagy magabiztossággal lengetve a korrektűl kitöltött kérelmet, ugyan már intézze el ezt a kis formaságot a főnök elvtárssal, egy röpke aláírás kell, ennyi az egész, és már adom is be a megfelelő helyre.
Másnapra ígérte a titkárnő az aláírást, de másnap arcomra fagyott a magabiztos mosoly.
A kedves hölgy némi zavarban azt volt kénytelen mondani nekem, hogy még csak egy hónapja dolgozom itt, ezért H. elvtárs nem tud jellemzést adni rólam... Mondom, hogy nem is jellemzés kéne, csupán egy szignó, mert lehet, hogy jellemtelen ember vagyok, de attól még telefonálhatnék vagy nem?
Később a büfében találkoztam egy teljesen idegen osztályvezető titkárnőjével, aki perceken belül hozta aláiratva, igaz akkor még igen fiatal fiú voltam, de a lényeg itt is az, hogy a probléma megoldást nem az egyetemeken tanítják.

Így már beadhattam az igénylésemet, amire ugyan telefont nem kaptam, de egy sorszámot igen, hogy abban a körzetben én vagyok éppen a 157.
Vártam egy évet, akkor bementem érdeklődni, hogy halad előre szorgosan a sorszámom, de kiderült, hogy már a 254. vagyok, mert sokan elém kerültek, akik valahogy érdemesebbek voltak nálam.
Aztán lepénzeltem valakit, hogy lendítsek egy alaposat a megfeneklett ügyön, és láss csodát, lett is telefonom heteken belül.
Később eladtam a lakást egy nőnek, aki viszont a telefont csak úgy tarthatta meg, hogy kamu élettársi szerződést kötöttünk, én óvatosságból egy ellenszerződést is aláírattam vele vész esetére, afféle kígyómarás ellenszérumként, ha vissza akarna élni a papírral, hogy az egészből egy szó se igaz...
Miért is írom ezt? Hogy napnál világosabban látszódjon, mennyivel nagyobb élmény itt élni a népszerű Kárpát Medencében, mint az unalmas Svájci Alpokban, ahol azt sem tudják, miért vártunk a kagylóval a fülünkön, hogy van-e vonal?