Zacharov Tivadar zseniális írása!

Az alábbi írás szerzője én vagyok....

.....már abban az értelemben, hogy én szereztem meg, hogy a blogomba berakhassam.

Írója viszont a nem eléggé ismert Zacharov Tivadar, aki most már szellemi közösségünk szerint Zacharov Tivadar barátomként szerepel itt.

Nagyon komolyan ajánlom mindenki figyelmébe őt, legújabb novellája alapján.

Szerintem az írás klasszikus formája, írásvezetése és elegáns visszafogottsága mellett zseniális!

Zacharov Tivadar:

Apám korrumpál

Tisztelgés Zalotay Elemér tanár úr emlékének

Ezerkilencszáznyolcvanhárom tavaszán történt…


Zalotai Elemér a Steimnetz Miklós gimnázium matematika-fizika szakos tanára a Csillag presszóba tartott éppen, dupla lyukasóráját némi tartalommal megtöltendő. Hiába, a természet irtózik az ürességtől, tudták ezt már az ókori görögök is. Épp a tanár úr ne tudta volna, felvilágosult természettudományos gondolkodóként? Tévedés azonban azt feltételezni, hogy Zalotai Elemér kizárólag az ógörög természetfilozófia szellemiségétől vezérelve sétált át a munkahelyétől mintegy háromszáz méterre található presszóig. Még csak nem is az a két fél unikum (plusz kísérő) motiválta legfőképpen, amivel néhanap a lyukasórák által előidézett lélektani vákuumot igyekezett kitölteni. Apámmal volt találkozója aznap. Problémák adódtak ugyanis apám egyetlen fiúgyermekének továbbtanulása körül, amelyeket a Csillagban – hol másutt? – készültek megoldani.

Majd’ egy évtizede barátok voltak már ekkor. Ismeretségük a gimnáziumnak volt köszönhető, ahol néhány évig együtt tanítottak. Korábban az épület ódon falai esténként a felnőttoktatásnak adtak otthont, pontosabban a gépiparitechnikus-képzésnek, ahol apám másodállásban okította az övéit, történetesen szintén matematika-fizika és gépelemek tantárgyakra. Miután kettejük kapcsolatát a reáltudományok szeretete és a környékbeli vendéglátóhelyek iránti fokozott érdeklődés egyaránt jellemezte, barátságuk töretlen maradt még az után is, hogy a Steimnetzben megszűnt a technikusképzés. Rendszeres találkozóik helyszíne változott csak, a gimnáziumból – nem fogják kitalálni – a Csillagba helyeződött át.

Amikor a jó tanár úr benyitott – délelőtt lévén –, a helyiségben csak ketten voltak, és mindketten őt várták: apám, aki már kikérte az obligát nehézitalokat a kiegészítőkkel együtt, és anyám, aki – hosszú ideje először szívesen – ki is vitte neki. Hat éve immár hogy szüleim elváltak, azonban közös múltjukból két dolog maradandónak bizonyult: gyermekük és a Csillag iránti feltétlen elkötelezettség. Házasságuk felbomlása szemlátomást egyiküknek sem szolgáltatott elegendő indokot arra, hogy törzs– illetve munkahelyet változtasson, ezért sorsom további alakulása az alábbi beszélgetés folyományaként itt a Csillagban dőlt el véglegesen.

Anyám a pult mögött standolt éppen, fél szemét a férfiakon tartva rendületlenül, amikor amazok kényelembe helyezkedve beszélgetni kezdtek. Azazhogy kezdtek volna, de hátra volt még a féldeci elfogyasztásának hosszú ideje kiérlelt, elmaradhatatlan rítusa. Érdekes dolog ám ez az életben. A féldeci. Példaként, féldecivel gyakorlott fogyasztó nem koccint. Főleg barátok nem. Mert a féldeci olyankor hajlamos kilöttyenni az alig valamivel nagyobb pohárból, és hát kinek hiányzik az... Nyilván mindannyian ismerjük a feles gallér alá küldésének adekvát módját, de ahogy ezt ők ketten elővezették, abba minden becsületes, rendszerető reálgondolkodó szíve beledobbant. A kulcsszó az egyidejűség, amely probléma meglehet, Einsteinnek álmatlan éjszakákat okozott, nekik mégis játszi könnyedséggel sikerült példát szolgáltatniuk rá.

Dolguk végeztével Zalotai Elemér a következő felütéssel indított:
– Baj van Tibi. A gyerekről van szó. Megkaptuk a felvételi kérelmét, de a tanulmányi átlaga... három egész ötvennégy, szóval kicsit kevés. Nem is tudom, mi legyen...
Apám a mondatot végig sem várva, mint aki már jó előre eldöntötte az eldöntendőket, megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal válaszolta meg, hogy mi legyen.

– Semmi se legyen. Én ezt már átgondoltam, Elemér. Egyszerűen ne vegyétek fel. Az legyen.
– Nem úgy van az! Nehéz ám a kölyköt nem felvenni ezzel a névvel. Mindenki tudja, hogy a te fiad. A tantestület felének lelkiismeret-furdalása lenne.
– Leszarom a tantestület mindkét felét! Két éve könyörgök annak a lusta kölöknek, hogy legalább heti rendszerességgel bámuljon bele a tankönyveibe! Neki is megmondtam, egy lépést sem teszek az érdekében.
Zalotai Elemér ekkor levette a szemüvegét, kissé hátradőlt a székén és felkészült egy hosszú, kimerítő vitára, amire szakmai pályafutása során oly sokszor rákényszerült már.
– Azért nem akkora a baj, Tibi. Reáltárgyakból jók a jegyei, ami a lényeg. A magaviselet – hát igen – volt kitől örökölnie, de sajnos ott van a történelem, meg az irodalom. Legfőképpen az irodalom, ugye…
– Hogy érted azt, hogy volt kitől örökölnie?
– Hogyhogy hogy értem, hogy volt kitől örökölnie?
– Úgy, hogy mire akarsz ezzel utalni?
– Semmire. Hagyjuk.
– Ne hagyjuk!
– Hülye vagy.
– Na, jó. Tényleg hagyjuk. Igyunk még egyet.
– Igyunk. Krisztina, ha van egy kis időd…
Krisztinának éppen volt ideje. Már hogyne lett volna? Azért kelt fel aznap reggel, hogy legyen neki. Tökéletesen tisztában volt a beszélgetés tétjével és elhatározta, hogy rajta aztán nem fog múlni a dolog. Mint ahogy meggyőződése szerint gyermeke apján sem, aki minden bizonnyal mindent elkövet majd fiacskája érdekében. Újabb italok kerültek tehát, ők pedig a már említett módon jártak a végére, pontosan, hatékonyan. Nem volt mit mondaniuk hirtelen, csak ültek a mokkás asztalnál, tökéletes középponti szimmetriában elhelyezkedve és bámultak egymás képébe. Része volt ez is kettejük misztériumjátékának, amikor szólni sem kell a másikhoz, mert az már úgyis tud mindent. Ültek egymással szemben, pedagóg és andragóg, jin és jang, nem ellenfélként vagy ellentétként, inkább egymás kiegészítőjeként, közel egy évtizede már. És ugyanígy tesznek még vagy tíz évig, mígnem apám végleges távollétét kérlelhetetlen öntörvényűséggel igazolja majd a halál. De az még sokára lesz, addig is Zalotai Elemér az alkohol feszültségoldó hatását meglovagolva, az alábbi árnyalatlanul tömör felkiáltással summázta a helyzetet:
– Csak az a kurva irodalom ne volna! Meg történelem. Nem is lenne itt semmi baj. – Mire apám vigasztalanul válaszolt:
– Ugyan már Elemér! Azt hiszed, én nem tudom, hogy az élet messze nem ér annyit, hogy akár egyetlen jó verset is érdemes volna írni róla? De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy amit meg kell tanulni, azt meg kell tanulni.
– Tibi! Ne légy már ennyire szigorú. Beszélek a Nándival, most lett ő az igazgató, ismeritek egymást, szerintem nem lesz gond.
– Nem örülök neki.
– Nem is azért teszem, hogy te örüljél. Az idén úgyis kevés a jelentkezőnk. Amit a srác nem tanult meg az általánosban, majd megtanulja itt.
– Kétlem.
– Nem baj. Az intelligencia nem más, mint a kételkedés képessége. Ezt te szoktad mondani.
– Csinálj, amit akarsz. Úgy sem tudom megakadályozni.
– Ez a beszéd!
Ezzel a vita nyugvópontra jutott. Levezetésképpen kikértek még egy kört, miután Zalotai Elemér – mondván, hogy dolgozatokat kell még javítania – búcsúzóra fogta:
– Krisztina, fizetek!
–Ugyan már Elemér! Csak nem akarsz megsérteni!? Természetesen a vendégem voltál. – válaszolta anyám, két évtizednyi üzletvezetői rutinnal a hangjában. Apám már nem volt ennyire szerencsés:
– Tibi, neked nyolcvanhét forint lesz…
Két hét múlva levelet kaptam, amelyben a Steimnetz Miklós gimnázium tájékoztatott, hogy felvételt nyertem Póta Mária Magdolna, matematika-fizika- technika- szakos tanárnő 1/C-osztályába. Amikor apámat megkérdeztem, hogyan lehetséges ez felvételi vizsga nélkül, így válaszolt:
– Ne törődj ezzel most már. Viszont elmondom, hogy mivel törődj. A tanítási órákon odafigyelsz, mint a többiek. Mikor hazaérsz, megcsinálod a házi feladatodat, mint a többiek. Utána előveszed a könyveidet és tanulsz, mint a többiek. Különben szétrúgom a valagadat! Megértetted?
Megértettem.

Adós vagyok még azzal, hogyan szereztem tudomást a történtekről. Maga Zalotai Elemér tanár úr mondta el nekem, röviddel apám halála után. Esős, őszi délelőtt futottunk össze, teljesen véletlenül, ráadásul épp a Csillag vonzáskörzetében. Akkorra már a Csillag inkább csak hullócsillagnak számított a kerület vendéglátóhelyei között, amire bizonyság az a tény, hogy néhány hónap, és egy alapos átépítés után festékbolt lett belőle. Talán mondanom sem kell, hogy beültünk azért, bár erős a gyanúm, hogy a tanár úr ezt nélkülem is megtette volna.
– Lyukasóra?
– Az, dupla – indult a diskurzus, aztán persze apámra terelődött a szó. Szinte észrevétlen hamarsággal, ugyanakkor nagyon is érzékelhető elfogódottsággal süllyedtünk az emlékezés mélyrétegeibe. Múltak a percek, gyűltek az anekdoták, párásodott a tekintet. Amikor az ember az emlékeivel viaskodik, rendszerint alul marad; olyankor bizony a legokosabb, amit tehet, hogy kibeszéli azokat, ahogyan Zalotai Elemér is, azon az esős őszi délelőttön. Így tudtam meg, egy rövid, de érzelemdús monológ végén, hogyan is lettem gimnazista.
Aztán egyszer csak hirtelen megrázta magát:
– Még dolgozatokat kell javítanom – mondta és szedelődzködni kezdett. Az ajtóban még megállt és csak a válla fölött vetette oda: – Nem kellett volna idő előtt otthagynod a gimnáziumot… ha már apád ennyi mindent megtett, hogy felvegyenek.
Azzal fejébe nyomta a kalapját, kilépett a helyiségből, miképpen az életemből is, és egyenes léptekkel elindult a gimnázium felé.
Valahogy így esett, és még ha néhány részletet el is halványított az idő múlása, többszörösen pótolta azokat a teremtő erejű emlékezet.

http://7torony.hu/