2015. november 16., hétfő

Rosszat álmodtam: deklasszálódtam






Rosszat álmodtam
deklasszálódtam,
Meglepetten néztem
eltűnt minden pénzem.
Mi lesz velem holnap,
ha ravatalra tolnak?
Hogyan adok jattot
ha bekaptam a mattot?
Izzadtan felébredtem
De semmit sem értettem.
Ha semmi sem változott
Mi ez az átkozott hasztalan
színtelen, szagtalan
változatlan
aznap?

Egy álmatlan éjszaka Londonban






Olvasom a szezonális tömeggyilkosságoknál obligát fejtegetéseket az iszlám békés jellegéről, annak helyes vagy helytelen értelmezéséről. Bármilyen népszerű és mosolygós is az iszlámról kialakult közvélekedés, azért biztos ami zicher alapon már közzétettem javaslatomat a túlélésre optimalizált magatartásról, az allahu akbar felhangzásánál ajánlott azonnali földre hasalásról.
Mivel igen vicces fiú vagyok, bármely problémát ezzel a módszerrel értelmezek, ami megnyugvást, biztonságot, vigaszt és derűt biztosít számomra meleg helyzetekben is, szokásom szerint előadok egy régi történetet találkozásomról az iszlám közösséggel Londonban, egy diákszállón 1979-ben, nem mellesleg ruha nélkül, egy szál lógó, akkor még fényes jövő elé néző hímtaggal.
Tudom, egy két lábon járó nosztalgia vagyok, de a nosztalgia a vénemberek heroinja. Nekünk is kell valami szer, amivel elvagyunk, semmi sem változott gyerekek.
Szóval tudni kell, hogy amikor én éppen végeztem az egyetemen 1979-ben, pont akkor gondolta úgy Khomeini ajatollah, hogy felhagy párizsi száműzetésével, imaszőnyege helyett Air France gépre ül, és népes kíséretével együtt (beleértve Róbert László újságírót, anyám akkori főnökét is, aki szintén felkapaszkodott arra a gépre, de ez egy másik történet) hazatér Teheránba, és megdönti népünk nagy barátja, Reza Pahlavi sah (az akkori TSZ hintóztatásnál szokásos kiszólás szerint „sah elvtárs”) hatalmát és a világra szabadítja az iszlám tavasz élményét, melynek örömeivel máig nem tudunk betelni.
Soha véget nem érő, nyárba nem forduló Halálos tavasz ez, de nem Zilahy Lajosnál.

Éppen egy nyári utazást tettem nyugat Európában, na nem kell nagy dolgokra gondolni, anyám jóvoltából vettem 6000 forintért egy inter-rail igazolványt, amivel emlékeim szerint 3 hétig lehetett bármilyen vonatot igénybe venni ingyen Európában.
Párizsban töltöttem egy kis időt, hogy próbára tegyem nyiladozó francia tudásomat, egy UNESCO diákszállón laktam, mondhatom minden szempontból szuper volt, a franciák elég jól értették és dotálták is a külföldi fiatalok közötti kommunikációt a felségterületükön.
Ott megismerkedtem egy lánnyal, aki éppen Londonból jött kelet felé, én vázoltam, hogy épp oda intendálok pár napon belül, mi a helyzet Londonban az olcsó szállásokkal?
A legjobb híreket mondta, rögtön adott is egy címet Londonban, ő ott lakott azon a nemzetközi diákszállón, mindenki irtó kedves, jó a közösség, csak a perzsákkal kell vigyázni, mert azok éppen a saját rendszerváltásukkal vannak elfoglalva egymás között, és nem ritkák a késelések és egyéb gyanús halálesetek, de ne aggódjak, csak kerüljem el őket.
Jó, majd pont a perzsákkal fogok én problémázni, és ezzel a cetlivel érkeztem meg némi csatornán előforduló hányódás után, a hiedelmekkel szemben egyáltalán nem ködös Albionba.
Az úgy működik, hogy aki Magyarországról huszonévesen elindul kevés valutával a zsebében, az nem a Belvedere Hotelben száll meg, hanem efféle érdekes diákszállókon, és nem ám egy szobát bérel, hanem csak egy ágyat egy többágyas szobában, ahogy a pénztárcája engedi.
Én a későbbiekben ugyan megpróbáltam megsokszorozni a fogytán levő fontjaimat az „Itt a piros hol a piros?” tudományos fejtörőben a Charing Cross Roadon, de ezzel inkább nem dicsekednék, nem vagyok egy nagy befektető, de ennél csak jobb döntéseket hoztam azóta is. Nem a nőügyekre értem természetesen.
Gondoltam egy 3 ágyas szoba pont megfelelő lesz, az mégsem kettő, ami túl intim, és mégse négy, ami már sok. 4 fontba került naponta az ágy, ebben a borzalmas reggeli is benne volt, ha valaki tudást akar szerezni a puritán angolokról, az reggelizzen náluk!
Beléptem a szobába, üres volt, leraktam a bőröndömet, körülnéztem, lecsekkoltam miféle egy hely ez, kiderült, hogy ez csak nyáron diákhotel, egyébként egy normális kollégiumi szoba, ahol év közben diákok laknak állandó jelleggel, ott van az íróasztaluk, a polcuk könyvekkel stb.
Hamar kiderült, hogy ezzel a szobával nem kaptam ki Amerikát, mert az első könyv, amit megláttam látens szobatársaim polcán, az egy perzsa - angol szótár volt. Azt a voluntarista reményt hamar feladtam, hogy itt két angol srác lakik, akik perzsául tanulnak, maradt a kínos valóság, hogy ezek bizony úgy perzsák, mint nálunk a nagyszobában, Dezső tacskókutyám által gyakran lepisilt perzsaszőnyeg, azaz originálisan.
Ma már ki se csomagoltam volna, de akkor fiatalosan túltettem magam a dolgon, bevetettem magam a fürdőszobának nevezett helyiségbe, hogy lemosakodom.
Egy mosdókagyló ugyan volt, de a keverőcsapot azóta sem tekintik széria tartozéknak a brit gyarmatosítók. Ilyenkor az ember visszaveszi a zokniját és lemegy a környéken az első közértbe venni egy ilyen hüvelyöblítőre emlékeztető Y alakú barna gumicsövet, ami a KLUDI keverőcsap funkcióját látja el a szigetország földszint-alsó-középosztálya polgárainak életében.
Lemosakodtam, hajat mostam, teljesen komfortosan, a jóllakott napközis vigyorával léptem ki anyaszült meztelenül a szobába, ahol is két darab jól megtermett és sötét tekintetű fickó állt szigorú ábrázatal és köszönés nélkül meredve rám.
Ők volta a perzsák.
Az első mondatomra nagyon nem emlékszem, mert az agyvérzés előszele elmosta az emléket, de a törülközőmet magam elé szorítva valahogy bemutatkoztam, ami már eleve hülyeség volt, mert náluk ez sem szokás. Miután hajamat megszárítottam, felöltöztem, rendbe tettem magam a perzsa túlerővel szemben, a magam szokásos módján próbáltam egy elfogadható kommunikációs légkört kialakítani velük, azaz megtörni a csendet és mondatokat mondani, amire más esetekben általában válasz mondatok születnek, amit a zsidó keresztény civilizációban találóan un. beszélgetésnek hívnak.
Mellékszál, hogy a két fickó ráadásul meleg is volt, ami különösen nélkülözhetővé tette jelenlétemet ebben a meghitt szobában, egy percre sem hunytam le a szemem éjszaka, jobb az éberség…
.Egyetlen értelmes dolog történt, amit egy életre megjegyeztem, hogy az arab kultúra az igenis létezik, hiába próbálja ezt cáfolni számos büszke ember közülük, és ráadásul mi is használjuk ennek áldásait. Ugyanis belelapoztam a szótárukba, és a sok arab betűtől eltérően a számokat azonnal felismertem. Ezzel a felfedezéssel mosolyogva fordultam Ahmed felé, hogy jé, ti is ugyanazt használjátok, mint mi, mire közölte, hogy igen, ezek az arab számok..
Ugyan az első általánosban ezt már Melánia néninél is megtanulhattam volna, de abban a helyzetben, ott Londonban nem ugrott be.
Én viszont úgy ugrottam ki az ágyból másnap hajnalban és rohantam a recepcióra szobát cserélni, mint akit seggbelőttek egy kalasnyikovval.

Barátaim, jegyezzük meg, ha nem lennének arab számok, én nem tudom mi lenne.
És akkor hogy írhatnám le Párizs után, hogy a végső mérleg 158?

Beretválkozás






Ma reggel negyed hétkor
a tükörbe nézve
eszembe jutott apám.
Otthagytam azonnal a csapot (és papot),
hogy tudassam veletek:
Hogy szúrom el már hat óra tizenötkor
az egész napot.
Az ok kézenfekvően adott:
Hiszen az arcomra nem ecsettel pacskolva,
hanem kézzel kenve rakom fel
a borotva habot!

Jövőnk







Figyeljél már ide, hozzád beszélek róka koma, világosság gyúlt a gyerekkorom óta nyakamon hordott agyamban, elmondom mi a megoldás.

Úgy kirángatom jobb sorsra érdemtelen népemet a latyakból, mint Cannonball Adderley vagy a báró Müchausen, most nem emlékszem már pontosan melyik volt, akkora itt a ricsaj.

A magyar nép jobban járna, ha saját maga helyett megfelelő külföldi szakemberekre bízná az eredetileg képviseletére és kormányzásra hivatott megfelelő személyek kiválasztását.
Tudod, vannak ezek a fejvadászok, begépeled az inputot, hogy kit keresel, mik az elvárásaid, sűrű eredménykontroll, rövid, közép és hosszútávú tervezés, előélet és korábbi munkahelyek, végül egy pszichológiai teszt de minimum grafológus szakvélemény és az outputon kijön a reményteljes jelölt, mint a kakukkos órán délidőben. Máris munkába állhat a Kossuth tér 1-3-ban.
Kifizeted a fejvadászt a növekvő GDP-ből, ha nincs növekedés, rosszul választott helyetted, így járt. Ismerős a szitu. De nem szokott így járni, tapasztalat.
Mi szoktunk így járni, tapasztalat. Úgy száz éves.
Csak jobban járnánk egy finnel például, ők még nem tudják, miféle testvérük van nekik, komolyan ránk se ismernének, ha úgy istenigazából beleszaladnának a magyar virtusba. Idejönne a jónevű fejvadásszal levadászott Vejnemöjnen, és egyszerűen nem értené, mitől ment nekünk ilyen szarul az utóbbi időkben, igaz neki teljesen idegen a korrupcióra optimalizált és csúcsra hajtott értékelvűség.
Ha egész nap csak szürke, Boss öltönyös napszámosként dolgozgatna a számokon meg a gazdasági döntések visszacsatolt közvetlen és közvetett hatásain és közben nem a felesége nevére íratná egész Fejér megyét meg Komárom-Esztergom felét, már jobban járnánk, azt is beszámítva, hogy nem sajog neki Trianon.
Maradt ami maradt, ez a hangyányi 93 ezer négyzetkilométer, ezen kell jobban élni, mint tegnap, gyarapodni kockáról kockára, ahogy a vásárhelyi táskacipelő mondta, ha már így alakult, ne firtassuk miért, mert abból se jönnénk ki lényegesen jobban.
Sőt. Sőter!, Sőteszt!!.... ugorgyunk..
De lehetne egy cseh is, ők meg nagymesterek a kibekkelésben, és ha békén hagyják őket, akkor csak kiderül, hogy nem véletlenül van nekik is hazájuk nem tegnap óta. Jó, időnként eltűntek a térképről, de amint visszakapaszkodtak, egész jól renoválták a vityillót, hogy szakadna rájuk a Most Karola a knédlievő mázlistákra!
Lássuk be, nem megy ez nekünk, évszázadok óta vágytunk egy megfelelő pillanatra, hogy kezünkbe vehessük a sorsunkat abban a tévhitben, hogy ezzel jól járunk, és csak olyan mélyre süllyedtünk, hogy nyomásvédett búvárharanggal lehet csak utánunk süllyedni, már ha valakinek ehhez szottyanna gusztusa. Remélem jól írtam a szotyola ige feltételes módját.
Nyomás alatt nő a pálma, 45 év megszállás alatt egész jól teljesítettünk, de amint kitette innen a lábát az utolsó megszálló, egy utolsó megszállott kerítette hatalmába a könnyű álmot remélő csodaszarvas legendáriumban imbolygó korábban serény magyarokat. Most pedig nézzük ezt a rémséges valóságshow-t ami a valóság, és hiába próbáljuk kikapcsolni így vagy úgy, beleüvölt a pofánkba adásszünet nélkül napi 24-ben.
Mit kíván a magyar nemzet?
Egy bazári svindlert, aki sikeresen megvédi démonjaitól, akinek védelme nélkül még démonra se lenne szüksége, és kénytelen lenne a valóságos problémáival elbíbelődnie sose tudjuk már meg milyen sikerrel.
De nem, nem és nem, újra beállunk a sorba hogy jó nagyot lökhessünk a vidámparki kecskén, büszkén dagasztva a bicepszet, egész addig, míg a kecske visszafelé nyakonvág,ahogy szokta, hiába na, ezt a rohadt gravitációt is a nyakunkra küldték valahonnan máshonnan.
Ez persze csak egy halk lemondó sóhaj, még mielőtt teljes joggal és nekifutásból seggbe rúgnak mindannyiunkat, függetlenül attól, hogy kire szavaztunk az elmúlt évtizedekben.
Az, hogy hamarosan és legjobb esetben is csak vízummal léphetünk át Hegyeshalomnál, az csak a gyerekeinknek lesz újdonság, de hogy szigorúan sötét napszemüvegben és méla kussolásban osonhatunk majd a Kartner srassén a szégyentől fal mellett oldalazva, nehogy kiderüljön honnan szalajtottak, ez azért rosszabb álom, mint amit megszoktunk a felfelé gyorsuló liftnél, hajnalban, vizesre izzadt pizsamáinkban.
Nézd már, hogy írok,egyre sótlanabb, kijózanodtam, jaj kijózanodtam.

Esős péntek délután










Nincs annál kellemesebb érzés, mint amikor a belvárosban dolgozol az év legnagyobb projektjének utolsó napján, technikai problémák sorozatát kell megoldanod, délután 3 van, kinn zuhog az eső, aznap harmadszor indítasz SMS parkolást, mert lejár a 3 órás időkorlát, és azt az üzenetet kapod, hogy „sikertelen parkolás, nincs elegendő egyenlege a parkolás megkezdéséhez.”

Már hogy a halálba ne lenne elegendő egyenlegem bármihez is amibe egyáltalán belekezdek, ember!? Reggel még jó voltam nektek, meg még délben is, most meg nem kell a pénzem?

A franc se akar az utcán rohangálni meg lesni a parkolócédulát, hogy mikor jár le, pont nem abban a korban vagyok, amikor még bármire is emlékezni tudnék, ami aktuálisan fontos, ilyenbe bele sem kezdek, eleve olyan megoldásokra törekszem, ami a kötelező emlékezni valók alól felment, ráadásul a héten ismét megpróbálkoztam a memóriám kemikáliával való regenerálásához, amit utoljára 3 éve próbáltam, de akkor abbahagytam 2 hónap után, mert a reggelinél azon merengtem, miközben nézegettem a zöld bogyókat az orrom előtt tanácstalanul, hogy most bevettem-e ezelőtt 30 másodperccel vagy nem?

A választ sose tudom már meg, mert úgy döntöttem, hogy ez a kúra ezek szerint olyan túl sokat nem használ nekem.

Most jobban jártam, mert egy hét után hagytam abba a nem vényköteles termékek piacának finanszírozását, miután a Tesco benzinkútnál tankoltam, majd áthajtottam bevásárolni a parkolóba, mielőtt becsaptam volna a kocsim ajtaját, megtapogattam az összes zsebemet, hogy hova a francba tettem a slusszkulcsot, majd elegánsan becsaptam az ajtót, mire a lábam elé esett a tanksapka, amit a kocsi tetején felejtettem…

Most megfogadtam, hogy soha ilyen barom tablettát nem próbálok ki, nem nekem való ez.

Ha valakitől tanácsot kérek, az nem a patikuslány lesz, hanem az Ungvári Tamás, aki most 85 éves és olyan elképesztően friss aggyal hazudozik az rodalomról, mint legszebb éveiben, amikor az ÉS-ben megjelentette a hetedik oldalon, hogy éppen egy közös munkán dolgoznak Illyés Gyulával, de az állítólagos szerzőtárs a következő számban diplomatikusan helyreigazítással élt, hogy ő ilyen közös munkáról nem tud.

Zseniális a pali, nem tudom mit szed, de abból kérek én is, ahogy a kocsmapultnál szoktak rámutatni az aluminium pultra borult sorstárs felé bökve

.

Visszatérve a megpróbáltatásaimra, mit lehet ilyenkor tenni, az ember összevakarja azt a két darab százast, amit nem adott oda a Tescós bevásárló kocsis lejmolónak, így megmaradt és vesz 20 perc parkolást a Bajcsy Zsilinszky úton, lecaplat az utcára felmosóronggyá ázik, így nyer 20 perc irgalmat a közterülettől vagy ki tudja kitől, mielőtt megbüntetnék 15 ezerre, ami ugye elég lúzer dolog, ha aznap már fizettél nekik úgy ötezret.

Közben megkéred a a cég rendszergazdáját, ahol éppen szerződést teljesítesz, hogy nézze már meg a neten a Telenor ügyfélszolgálatát, megérdeklődném, hogy mégis hogy képzelik ezt, az embernek céges előfizetése van, havi negyvenet simán kifizetek nekik alsóhangon, de fizethetek félmilliót is, nincs itt semmi korlát, akkor mi az, hogy reggel meg délben még van egyenlegem, délután meg kifogyott?

Miközben az agyvérzés előszobájában hallgatod a barom menürendszerüket az idióta akciós ajánlataikról, közben megy az idő, és nem haladunk, erős akarattal nem vágod oda a falhoz az amúgy fél éves de szokásos módon egyre pocsékabb telefonodat, kinyomod és újra hívod öket, tök mindegy engem nem érdekel mit mond a menü, kibánok én velük, majd csak lesz egy olyan opció, amikor már magának semmi sem jó, bugris paraszt, akkor ügyintézönket kapcsoljuk, na ez kell nekem.

És igen, kapcsolják Valami jelszót kér tőlem, ami persze nálam mindig ugyanaz a szám, bemondom , mire közli, hogy ez 5 számjegy és 6 jegyű lett volna a helyes megfejtés, és már rakná is le elégedetten, hogy megint elhárított egy ügyfelet, de megfenyegetem, hogy ne rakja le, hanem tegyen akkor hozzá még egy nullát, így stimmel.

Nos végighallgatja a problémámat, hogy hova lett az egyenlegem, és miért nem tudok parkolni SMS-sel. Simán rávágja a választ, hogy azért nem, mert kifogyott az egyenlegem. Megérkeztünk, ahonnan indultunk, de akkor még egy köteg idegsejttel gazdagabban, mint most, estére olyan lesz az agyam, mint a fényesre suvickolt billiárd golyó, barázdát ne keress rajta.

Lényeg a lényeg, nem akarlak tovább fárasztani az van, hogy nekem automatikusan beállítottak 10 ezer forint limitet a mobil vásárlásokra, ami most lejárt és majd csak 27-én indul újra, addig töltsem fel az egyenlegem. Már hogy a fenébe töltsem fel az egyenlegem ember? Nem jön ki a cégem bankszámlájáról? Nem, hiába van fedezetem bőven, erre csak 10 ezret költhetek havonta, és mivel már 2 hete is parkoltam két házzal arrébb egy másik munka miatt, most nekem ennyi. De én menjek valami benzinkúthoz vagy bankautomatához és töltsem fel az egyenlegem, ami lejárt szerintük. De mi a francért menjek én bárhova asszonyom, vegyék le a számlámról, ahogy eddig is tették, viccel?

Nem, azt nem lehet, akkor mit lehet hölgyem, rohadtul sok bajom van most péntek délután ezen kívül is,éppen nem sikerült még 16 kamera képét HD minőségben prezentálnom, viszont úgy néznek ki, mint amikor a vidéki budiablakot bekenték meleg disznózsírral, azt mondja, hogy menjek be az ügyfélszolgálatukra, és adjak felhatalmazást a limit megemelésére. Jó, akkor máris felhatalmazom de azonnal emeljék meg a limitet, azt nem lehet, mert csak.

Na jó, itt a vége. Teljesen megnyugodtam. Szarok én mindenre, ez az egyetlen élettapasztalat, amit itt Mária országában megtanultam idejekorán és tartósan hasznosnak bizonyult. Megbüntetnek? Kit érdekel? Apróm már rég nincs, azt is bedobáltam már, amit az összes munkatársam rendelkezésemre bocsájtott, hogy nehogy agyvérzéssel vigyen el a mentő, mielőtt még kifizettem volna őket a 2 napos megfeszített munkájukért, amit egyébként nagyon rendesen meg is csináltak nekem.

Leballagtam az első boltig, ahol az embert általában elhajtják, ha aprót akar a papírpénzéért cserébe, de nem, azonnal szívélyesen cserélt az optikus, még el is beszélgettünk egy kicsit a világ folyásáról így ismeretlenül, miközben a parkolóőr már ott sertepertélt három kocsival arrébb, mint a dögkeselyűk a Dessewfy utcai westernben.

Vettem kessért parkolójegyet, mint fiatal koromban ezelőtt 3 évvel, beraktam a szélvédő mögé, a lépcsőházban visszafelé menet eszembe jutott az összes műszaki probléma megoldása, be is jött a dolog, a rendszer összeállt, na persze nem Telenoré, hanem az enyém, mehetek számlázni, ami szakmai munkám egyik, ha nem a legszebb része.

Közelítő tél







Feltartóztathatatlanul közelít a tél, már előre küldte talpasait, a ködös reggelt, a párás aszfaltot, az imbolygó hajnali lámpafényeket, a tilosban égetett avar tejszerű füstjét.
Nem titkolom tovább előletek, hogyan mentünk anno Ervin barátommal Kisvárdára egy kölcsön Wartburggal anyukájának csodaszert venni, hogy ha lehet, ne haljon meg áttétes rákban.
Azért mondom el ezt barátom, mert te is kerülhetsz ilyen helyzetbe, és te is elveszettnek érzed magad, de tudnod kell, hogy amit teszel, már más is megtette, és ha az ember már semmit sem tud tenni, a legjobb, ha megteszi azt, amiben maga sem hisz. Addig is elfoglalja magát.
Tehát úgy 35 éves formák lehettünk, éltük a korunknak és a kornak megfelelő tervezetlen és beteljesületlen életünket, de barátságunk már megalapozott volt, ezúttal nem teszem közszemlére, de fogadd el, hogy több rosszban már megálltunk egymás mellett, meg jóban is, de az előbbinél máig nem találtak fel erősebb kohéziót két fiú között.
Ervin jóképü, ambíciózus fiú volt, a nőket levakarni sem lehetett volna róla, ennek megfelelően túl nagy jelentőséget nem tulajdonított nekik, valószínűleg másoktól, meg tőlem is hallotta, hogy a szerelmi élet valami jó dolog, így hát ő is gyakorolta kevés meggyőződéssel, hogy megfeleljen a konvencióknak, de kívülről nézve hasonló élményeket szerezhetett, mint a kismacska a viccben, amikor először elmegy a többiekkel éjszaka bagzani, de nem fejtem ki, a poént mindenki ismeri.
Addigi életében egyetlen nőt vett komolyan, bár ne tette volna, valami külkeres csaj volt, nagy vízkiszorítású testalkattal és ehhez passzoló méretes arccal, gyors lefolyású kudarc volt, a francba, hogy senki sem tudja kikerülni az ilyen fagyos vérszívókat, akik elveszik az ember energiáit egy sokkal érdemesebb meg érzelmesebb másiktól.
Üzleti érzéke meg senkinek nem volt nála jobb, már a gimiben hetente éjszaka vonattal utazott Krakkóba farmert venni és itthon eladni, nyilván odafelé is vitt valamit, tehát talán ugyanazon a vonaton utazott, mint Cseh Tamás, csak míg A daltulajdonos magával volt elfoglalva meg a közlésvággyal, addig Ervin a szlovák vámosokkal meg a farmer rejtegetéssel, cseszkoszlovenszka kontrolla paszova kérem az útleveleket, hova mennek, honnan jönnek, mit hoztak?
Hú, egyébként fiatalon vonattal menni a közeli szocialista testvérországokba dejó, mi minden történik velünk, az embernek eszébe jut az Ott lettünk boldogok, hol az öreg Tisza ballagott, na ezt hagyjuk.
Így elmondhatom, hogy lényeges dolgokban nem hasonlítottunk egymásra a barátommal, de jól kiegészítettük egymást mint ahogy a természet is igazságos, ha valakinek rossz a látása, jó a hallása, ha rossz a hallása, jó a szaglása, ha az egyik lába rövidebb, a másik hosszabb, szóval így.
Viszont egyben valahogy stimmeltünk, ez pedig az, hogy erősen számíthattunk egymásra, minél nagyobb volt a gáz annál inkább, hideg fejűek voltunk meleg helyzetekben, majd talán megírom mik történtek, most nem ez a téma.
Ervin akkor még nem volt milliárdos, én fiatalosan tartom magam, ma sem vagyok az, de ő öles léptekkel haladt a cél felé, melyet kontinenseken átívelő kalandozásai végére ahogy kell, szépen el is ért.
Akkoriban éppen azon fáradozott, hogy egy amerikai feleségre tegyen szert, mert így kijuthat az igazi világba állandó kilépővel, meg is oldotta, a friss házassági papírral belibbent a kiegészítő katonai parancsnokságra láttamoztatni az engedélyét, hogy elhagyja a Magyar Néphadsereg kötelékét és a továbbiakban az Egyesült Államokban folytatja honvédelmi pályafutását, igen komikus volt, amikor az ügyeletes tiszt azzal adta át Ervin barátomat a másik ablaknál szolgáló kollegájának, hogy íme a Majoros elvtárs, aki Amerikába kíván eltávozni.
A szocializmus még teljes pompájában virágzott, jó nem egy huszáros kardvirág volt inkább egy lekókadt csalán, de azért csípni tudott, ha kell.
Ebbe az idillbe csapott bele ménkű, amikor kiderült, hogy Ervin anyukája rákos. Náluk a szülőknél nem volt nagy érzelmi pezsgés, szegény Ervint is ridegmarhának becéztem az érzelmi élete miatt, a papa nem adta kölcsön a kispolszkiját a fiának, amikor az akku lemerült, reggel Ervin megpendítette, hogy kéne egy aksi kölcsönbe egy fél napra, a papa annyit válaszolt, vegyél akkor magadnak fiam.
Ezért volt letaglózó, ahogy Ervin a mama betegségére reagált. Abbamaradt minden buli, eltűnt az esti sakkozásokról, hiányoztak a hatalmas röhögései a hülye vicceimre, ha végre felbukkant, csak orvosi szakkifejezésekkel dobálózott meggyőzően, hogy mindenki rosszul tudja, és hogy nem úgy van ahogy az orvosok mondják, meg az az izzadmány feloldódik és ő megtalálja ennek a szerét, vele nem fog kibaszni az élet mint másokkal, hülye beletőrődő lúzerekkel.
Egy nap előállt, hogy van Kisvárdán egy orvos, egyébként a Béres papa volt az, a cseppes, akkoriban ez a nem tiltott, de rossz szemmel nézzük kategóriába tartozott, és hogy a hét végén lemegy oda szerezni anyukának ilyet.
Már nem tudom én hogy léptem be a képbe, de normális dolog, hogy együtt ültünk be a mostanihoz hasonló ködös reggelen a veszedelmesen leselkedő leszakadó hóesésben egy sárga kölcsön Wartburgba, irány a Tiszántúl, ez a Kisvárda rohadt messze van, főleg Wartburggal, aminek nyári gumijai vannak, töltése kontakthibás, gyakran kigyullad a töltés hiányát jelző lámpa, az ablaktörlő foltosan kapar, a benzinszintmérő nem működik, csak sejthetjük, hogy a benzin is fogytán, ÁFOR benzinkút sehol akkoriban, a lámpa egyre kevésbé világít és rohadtul vizelnem is kell.
Ervin vezet, én az anyósülésen a kabátom ujjával dörzsölöm az ablakot, próbálok minél közelebb hajolni a bepárásodott üveghez, hátha még időben észreveszem, vajon hol lehet a hószakadásban a felező vonal és hol az árok, mondom Ervinnek, hogy bazmeg, én semmit sem látok, de ő higgadtan leint, hogy minek kiváncsiskodsz?
Megérkezünk rohadt későn Kisvárdára a szerény betonkocka házhoz, két ablak az utcafrontra, ahogy az oviban rajzoltuk, ahol Béres doktor az élet reményét igérő cseppeket adja, utólag is mondom, hogy pénzt nem fogadott el, valami alapítványt viszont támogat az ember, ha már a mama életét meghosszabbítják, és a szer biztosan semmit sem ártott.
Hazafelé már sötétben indultunk a hűséges kétüteművel, nem nagyon szóltunk már egymáshoz, részben fáradtak voltunk, részben nyilván azon elmélkedtünk, hogy a megszerzett kinccsel a zsebünkben vajon még időben ékezünk- e vissza a mamához, ha egyáltalán megérkezünk, és nem úgy értve, hogy aznap időben, hanem úgy a lényeget illetően.
Tudod a rák nem vár.
Csak a havas útra emlékszem, a sötéten leszakadó égre, a hideg bádogkasznira, semmi másra, meg arra, hogy Ervin mamája hamarosan meghalt, bár ez a hamarosan relatív, a beteg testbe zárva ez hosszabb menet lehetett.
Ervint hetekig, talán hónapokig nem láttam, eltűnt, csak közvetett híreket kaptam róla harmadik barátunktól, hogy mióta a mama meghalt vigyázzak, erről nem szabad beszélni, sem kérdezni tőle.
Így s történt, hamarosan felnőtté váltunk, és lettek még más témák, amikről sose beszéltünk, és ma sem hozzuk szóba, mindig tudjuk mi az, ami nem téma.
Ilyenek ezek a változások, az emberek felnőnek, az őszből tél lesz, a redőnyök lezuhannak az ablakokban, és megtanulunk nem győzni minden háborúban.
Akkor hát barátom hajrá, csak ügyesen!

183-067








A telefont, mint mindenki tudja, Antonio Menucci találta fel, de sóher volt és Graham Bell szabadalmaztatta. Hogy a magyarok mit találtak fel a telefonnal kapcsolatban az kérdés, mert egyedül Puskás Tivadart szokták említeni, de ez is vita tárgya, egy dolog biztos:
A TELEFON IGÉNYLÉST a magyarok találták fel.

Telefont szerezni majdnem egyidős Bell találmányával, itt keleten nagyobb teljesítmény volt telefont szerezni, mint feltalálni.
Drága nagymamám miután átélt egy Tanácsköztársaságot, két darab világháborút és egy 56-ot, lakásukba helyettük első lépésben tisztafajú árjákat költöztettek be, miközben nekik valamilyen pincében kellett meghúzni magukat a papával az akkor aktuálisan működő reform, a nemzeti zsidómentesítés jegyében.
A felszabadulás után a négyszobás lakásba egy rendőr házaspárt, egy ötvenhatos átállt koronatanút, és egy egyébként aranyos bárzenészt raktak melléjük, hogy ne gyötörje őket a magány. Miután a papa meghalt 67-ben a mami egyedül maradt a társbérletben, és anyám megpróbált a maga mindig kedves és általában sikeres módján kijárni neki egy telefont. Anyám szlogenje az volt, hogy egy mosollyal és egy kis kedvességgel mindent el lehet intézni. Ez igaz is volt, - az ő esetében.
Elindította hát a telefonszerzés hadműveletet, Na nem ám egy önállót kérelmezett, az ember legyen szerény, nem kell elgaloppozni magunkat a korlátolt lehetőségek hazájában, hanem egy úgynevezett KIL készüléket, ez egy átkapcsolós megoldás volt, egy vonalat társbérletesítettek vele, de ez sem sikerült.
A kérelemben előadta, hogy a mami idős, beteg, egyedül van, és ha segítségre van szüksége, akkor milyen nagy dolog lenne egy telefon.
A választ egy írógéppel írták meg, egyedi szövegezéssel, melyben nagyon humánus hangnemben méltányolták a kérelmet, de sajnálattal közölték, hogy jelenleg műszaki korlátok nem teszik lehetővé az igény teljesítését, és időpontot se tudnak mondani a vágyott telefon bekapcsolására. Viszont biztosították róla, hogy amint lehetővé válik a dolog, a kérelemnek helyt adnak. A lehetséges időpont viszont nagyjából egybeeshetett a szocializmus teljes felépülésével, az odáig vezető úton igencsak visszafogott tempóban poroszkáltunk.
Persze láttuk már a horizonton feltűnni a fényes jövőt. Az is igaz sajnos, hogy a horizont az egy olyan képzeletbeli vonal, mely pont olyan mértékben távolodik tőlünk, ahogy közeledünk hozzá..
Telefon tehát nem lett, de a kérelmezés műfajában magam is hasznos tapasztalatokat szereztem a későbbiekben. Tulajdonképpen semmi sem változott azon kívül, hogy az elutasító levelet már nem egyedileg szövegezték írógéppel, hanem előre gyártott nyomtatványokat küldtek ki mindenkinek, a társadalmat felosztották érdemesekre és érdemtelenekre, hasznosakra és haszontalanokra, megbízhatókra és megbízhatatlanokra, ez utóbbiak ugyan néha váratlanul kaptak telefont, de okkal gyanakodva szemlélték…
Én frissen végzet diplomásként, a nagymama államosított és társbérletesített lakását a szokásos módon átjátszva kezdtem pályafutásomat ifjú, alulfizetett mérnökként.
Mi sem volt természetesebb, hogy én is kísérletet tettem a hivatalos kanosszajárás útján, melynek elképzelt végén egy fekete bakelit készülék gyönyörű képe sejlett fel.

Akkoriban telefon igényléshez munkahelyi hozzájárulás kellett, ember nem tudhatja miért? Belibbentem hát jól hangzó munkahelyem osztályvezetőjének titkárnőjéhez nagy magabiztossággal lengetve a korrektűl kitöltött kérelmet, ugyan már intézze el ezt a kis formaságot a főnök elvtárssal, egy röpke aláírás kell, ennyi az egész, és már adom is be a megfelelő helyre.
Másnapra ígérte a titkárnő az aláírást, de másnap arcomra fagyott a magabiztos mosoly.
A kedves hölgy némi zavarban azt volt kénytelen mondani nekem, hogy még csak egy hónapja dolgozom itt, ezért H. elvtárs nem tud jellemzést adni rólam... Mondom, hogy nem is jellemzés kéne, csupán egy szignó, mert lehet, hogy jellemtelen ember vagyok, de attól még telefonálhatnék vagy nem?
Később a büfében találkoztam egy teljesen idegen osztályvezető titkárnőjével, aki perceken belül hozta aláiratva, igaz akkor még igen fiatal fiú voltam, de a lényeg itt is az, hogy a probléma megoldást nem az egyetemeken tanítják.

Így már beadhattam az igénylésemet, amire ugyan telefont nem kaptam, de egy sorszámot igen, hogy abban a körzetben én vagyok éppen a 157.
Vártam egy évet, akkor bementem érdeklődni, hogy halad előre szorgosan a sorszámom, de kiderült, hogy már a 254. vagyok, mert sokan elém kerültek, akik valahogy érdemesebbek voltak nálam.
Aztán lepénzeltem valakit, hogy lendítsek egy alaposat a megfeneklett ügyön, és láss csodát, lett is telefonom heteken belül.
Később eladtam a lakást egy nőnek, aki viszont a telefont csak úgy tarthatta meg, hogy kamu élettársi szerződést kötöttünk, én óvatosságból egy ellenszerződést is aláírattam vele vész esetére, afféle kígyómarás ellenszérumként, ha vissza akarna élni a papírral, hogy az egészből egy szó se igaz...
Miért is írom ezt? Hogy napnál világosabban látszódjon, mennyivel nagyobb élmény itt élni a népszerű Kárpát Medencében, mint az unalmas Svájci Alpokban, ahol azt sem tudják, miért vártunk a kagylóval a fülünkön, hogy van-e vonal?