Santiago de Budapest

Tegnap meghalt Castro, és már ma megjelentek a bölcsek, a megmondók, akik máris tudják és eddig is tisztán látták ki volt Castro, és hol helyezendő el a Pol Pot kezdőponttól Teréza anya végpontig vonalzóval meghúzható világtörténelmi egyenes vonalon.





Én ennél szerényebb vagyok, meg őszintén zavarban is, mert sajnos nem állíthatom, hogy ne hatottak volna rám a gyerekkoromban látott TV híradók, a szocreál kelet-Európai alpakka öltönyös párt-aparatcsikok között üde ellenpontként feltűnő hórihorgas szakállas ex-gerilla, zöld katonaruhában, pisztolytáskával az oldalán. Ráadásul a Felszab téren laktam, ahonnan az első emeleti erkélyről saját szememmel láthattam a téren elhaladó, V alakzatú ünnepi rendőrségi motorosokkal felvezetett nyitott Csajkát, benne az állva integető Comandantéval.
Nagyon más volt ő, mint a gyomorfekélyes, a probléma megoldás terhe alatt kényszerűségből konyakozó, sárga ujjig dohányzó, magyar központ bizottsági elvtársak ismert figurái.





Nem találom a helyem sem a véreskezű diktátorozó, sem a remek kubai oktatásügyet és egészségügyi ellátást hangsúlyozó két stempliző véleményformáló és csapatársai között.





Maradok hát a cseppben a tenger bevált tapasztalata mellett, mert vallom, a kis valóságok jobban jellemzik az illető személyt és kort, mint a nagy ívű, formás politológiai elmélkedések.





Úgy történt a valóságban tehát, hogy egy nehéz bevásárló nap után késő éjszaka araszolgattam haza Kis Polski típusú gépkocsimmal Bécsből Budapest felé, benne a megengedett mennyiséget kicsit nagyon meghaladó számú, ezért diszkréten elrejtett számítástechnikai termékekkel, melyeket Rack Antinál szereztem be Bécsben, a magyarok által igen kedvelt, lepukkant, ám “ezeknek így is jó” karakterű, nagyon pörgő boltjában.





Úgy 1987 késő őszén járhattunk.





Éppen éjfél lehetett, meg hideg és köd, amikor megálltam valahol Mosonmagyaróvár külterületén, hogy a jószándékú csempészárút átpakoljam a bal hátsó külső szellőző rács mögűl a rendes utastérbe, hogy ne szenvedjen sérülést a másnapi eladásig, hiszen akkor már a közbeiktatott BÁV eladó srácoktól kezdve a szoocialista termelő vállalat beszerzőéig mindenki szépen le volt fizetve, tehát a fejlett beszerzési és értékesítési technológia óramű szerint működött, amikor a mozdulatsor kellős közepén a semmiből előbukkant egy éjjeliőr, hogy miben segíthet, valami baj van-e a kocsival?
Én nem tudom mások milyen pozitúrát vesznek fel, amikor Mosonmagyaróvár külterületén éjjel a ködben, kedvenc bőr dzsekijük alatt könyökkel próbálják stabilzálni a 10 doboz floppy disc-et, másik kezükben pedig három darab, ma már ismeretlen számítástechnikai hardver egység van bécsi nejlonzacskóba csomagolva, és az egész jelenetet mégis úgy kell interpretálni a közönség - ezúttal az éjjeliőr számára, hogy csupán vizet töltöttem az egyébként léghűtéses kocsiba.
Nem biztos, hogy mégis nem kellett volna-e inkább előadóművésznek mennem, mint mérnöknek, de elmondhatom, hogy nem buktam le Mosnmagyaróvár külterületén, hálistennek, ha már a határon átcsusszantam.
- Hú, ez meleg volt!- nézett rám mellettem vidáman Nóra, amikor nagyot fújtatva visszaültem a volán mögé.





Ez a történet ugyanis róla szól, meg a Castróról.
Fiatal anyuka volt, családi barát, két kicsi gyerekkel, akiket egyedül kellett eltartania. Nem, nem volt szingli, volt neki férje, nagyon rendes, képzett ember, Alberto, kubai egyetemi tanár.
Itt tanított Pesten, a Közgázon már két éve spanyol nyelvet. A helyzet úgy alakult, hogy a munka, a fizetés, szakmai és családi okok miatt logikusnak tetszett, hogy Budapesten maradjon a család, ezért kérvényezték a kubai követségen, hogy engedélyezzék a tartós budapesti tartózkodást a hamarosan lejáró és évente megújítandó engedélyezés helyett.
A követségen több alkalommal is elbeszélgettek Alberto-val, Kuba szép, napsütéses ország, töretlenül fejlődik, ott is szükség van a tanárokra, gondolja át a dolgot, egyébként meg hozzon igazolást a kisebbik gyerek egészségügyi problémájáról, amire csak a budapesti tartózkodás biztosíthatja a speciális diéta lehetőségét. Meg igazolásokat az egyetemről, továbbá a Nóra munkahelyétől is, hogy neki is nélkülözhetetlen a közreműködése a spanyol nyelvű lapnál, ahol szerkesztőként dolgozik.





Amikor ezeket beszerezték, újabb papírok beszerzését írták elő nekik a követségen, majd végül egy pénteki napon, késő este egy futár jelent meg a Hegedűs Gyula utcai lakásukon, hogy az ügyük lezárására hétfőn reggel menjenek be a Keokh-ba (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság).
Alberto és Nóra fellélegeztek, reggel a gyerekeket iskolába vitték, majd pontosan megjelentek a hivatalban. Egy padon várakoztak, egymás között beszélgettek, melléjük űlt egy férfi, talán neki is itt volt dolga, később kiderült, hogy igen.
Nyílt egy ajtó, Albertót hívták be, majd pár perc múlva egy másik, ahova meg Nórát.





Nóra ekkor látta utoljára a férjét öt évig.





Alberto változatát nem ismerem, mert nemigen szeret erről beszélni ma sem, de Nóra elmondta, hogy higgadt hangon tájékoztatták: a kubai állam eljárása szerint az ilyen ügyeket nem külföldön, hanem Kubában kell lefolytatni, a kérelmező személyes jelenlétével, ezért most Albertót a magyar hatóságok átadták két kubai diplomatának, és úgy ahogy volt, két magyar hatósági személy kíséretével kivitték Ferihegyre, ahonnan kelet –Berlinen keresztül az Interflug gépével Kubába szállították.





Ilyenkor pont úgy nem tudom, mit szokás érezni, kilépve a Keokh épületéből, mint ott éjszaka a ködben Mosonmagyaróvár külterületén.
Hogyan kell felülni a villamosra, bevásárolni vacsorára, hogyan kell felkészülni arra a pillanatra, amikor megy az ember felesége a gyerekeiért az iskolába? Mit kell mondani? Apát elvitték és nem látjuk többé soha?
Hogyan kell nem agyvérzést kapni?
Meddig tart az az állapot, míg beletörődik az ember, hogy nem, ez nem tévedés, holnap nem fog minden kiderülni és holnapután sem fog az Apa egy másik géppel landolni Ferihegyen, hogy megjöttem, a hétvégén már ismét együtt kirándulunk?
Ismétlem, ez nem az ötvenes években történt, hanem a nyolcvanasokban. Nem Kubában, hanem Magyarországon.
Utólag, úgy értve, hogy évekkel később kiderült, hogy Albertót 3 hétig börtönbe vitték, tájékoztatták, hogy hűtlenné vált a forradalomhoz, csalódást okozott a kubai népnek és a vezetőségnek azzal, hogy el akarja hagyni a hazáját, és egy másik országban kíván letelepedni. Igen, még akkor is, ha ez a másik ország, egy baráti szocialista ország.
Az nem került szóba, hogy van két kicsi gyerek meg egy felesége Budapesten, ha akarnak, majd utána jönnek Havannába. Nóra ilyen előzményekkel nem kockáztatta meg a gyerekekkel a kubai utat, senki sem garantálta, hogy őt is nem zárják börtönbe és a gyerekeket nem veszik kubai állami gondozásba.





Alberto szülei Kubában sose tudták volna meg, hogy fiuk otthon van, pontosabban börtönben van otthon, ha Nóra telefonon nem értesíti őket valakin keresztül Budapestről.





Nórával sem voltak sokkal empatikusabbak Budapesten.
Pár év után, amikor már feladta a reményt, hogy hamarosan megoldódik a probléma és Alberto visszatér, kérvényezte a magyar államtól, hogy kaphasson állami gyerektartást, mivel magyar állami közreműködéssel elrabolták a férjét, Kubába szállították, de kérését megtagadták. Viszont hungaricumként értelmezhető empátiával javasolták neki, hogy váljon el, akkor jogosult lesz gyerektartásra. Nóra nem élt ezzel a lehetőséggel sem.





Az öt év során Nóra igénybe vette a munkája során szerzett különleges kapcsolatait, köztük egy volt egyetemista évfolyamtárs akkori Központi Bizottsági tagot is felkeresett, mindig ígéreteket kapott, hogy fehér asztal mellett a tárgyalásokon felvetik Alberto ügyét, mint a két ország meleg barátságát megterhelő problémát, de eredményt nem ért el.





Nem tudni, hogy valóban interveniáltak volna-e az elvtársak magyar részről a kubaiaknál, lehet, hogy igen, lehet hogy nem, egy tény: Albertoval a letartóztatása után három héttel, közölték mikor a cellából kiengedték, hogy munkát nem vállalhat Kubában, hogy a hasonló esetekben kb. öt év múlva várható az állam megbocsájtása. Addig éljen kéregetésből vagy a rokonság segítségéből. Vagy amiből akar.
Ez így is történt. Öt év után Nóra kapott egy levelet Kubából, hogy Alberto elutazhat Magyarországra, feltéve, ha Budapestről Nóra megveszi neki a repülőjegyet.
Aki látott már latin-amarikai filmet, hallott már latin zenét, látott már tangót, az talán érzi, hogy ki vezet a táncnál, és mi a férfi és a nő szerepe. Nem a nő szokta venni a férfinak a jegyet. Talán így akarták még utoljára megalázni Albertot, nem tudom, de azt látom, hogy Kubában szakítottak a stílussal is.
Ez pedig biztosan nem jó.





Nóra azt nem tudta megmondani nekem most telefonon, amikor az engedélyét kértem, hogy írjak erről a dologról így évek múltán, hogy Albertot mikor vitték el, először nyolcvankettőt mondott, majd javított, hogy nyolcvannégy végén vagy nyolcvanötben? A tudata ugyanis igyekezett teljesen kitörölni az egészet, amennyire csak lehet.
Arra viszont napra pontosan emlékezett a telefonban is gondolkodás nélkül, hogy a férje, az embere 1989. május 27-én érkezett haza.





Miért jut nekem Kubáról mindig Alberto és Nóra az eszembe, meg az affér Mosonmagyaróváron a ködben? Mert Bécsbe Nóra azért jött el akkor velem a beszerző utamra, hogy egy napot ne legyen itthon, és kiszabaduljon a fojtogató gondolataiból, amit egy nő érezhet ilyen helyzetben, fiatalon, két gyerekkel, férj és apa nélkül.





Ez volt tehát Kuba Batista diktátor után, Castro népi diktátorral.

Ki volt Castró? Nem tudom. De az agyonplakátozott, népre hivatkozó szisztémájában a valóságban ennyit számított Az ember.
Csak óvatosan a népvezérekkel. Havannától Budapestig.

Nagy Gatsby a Vígszínházban

Pukkadjon meg mindenki, még be sem mutatták a Vígszínházban a Nagy Gatsby-t, de én már láttam!
Pontosabban nem az egész színpadi előadást, hanem csak azt a részét, ami látszódott az emeleti kakasülőről a harmadik sorból.

Barátaim, ha a Vígszínházba vetne titeket a sors, mindenképpen próbáljatok olyan helyre ülni, kerül amibe kerül, ahonnan még a színpad első harmada is látszik! Ez azért jó, mert megfigyeléseim szerint a cselekmény leginkább ott játszódik!
Nyilván innen ered a minősítés, hogy első vonalbeli művészek meg a többiek.

Baráti társaság jóvoltából kerültem péntek este a Nagy Gatsby főpróbájára. Ifjabb Vidnyánszky rendezte, ami egy nagyon jó előjelnek ígérkezik. Láttam már a fickót a Diktátorban ugyanitt, az bizony egy első osztályú produkció volt, nem mellékesen pont azért, mert ott az Ifjabb Vidnyánszky parádézott a színpadon, mint egy igazi Chaplin szorozva kettővel…

A körülményekről annyit, hogy pénteken éppen nagyon meleg volt a városban, az előző napok, hetek összes esője akkor párolgott fel az aszfaltról és az összegyűlt pára mind a Vígszínház emeleti nézőterén - nevezhetnénk akár padlásnak is koncentrálódott.

Ebben a kb. 45 fokos hőségben igen kellemes beülni a szűk sorokba, a lábnak nincs hely, aki viszont laza kötésű és rendszeresen jógázik, az simán a nyakába veheti az alsó lábszárát és így kényelmesen élvezheti a produkciót. Én sajnos nem tartozom a laza kötésű férfiak szerencsés közösségébe, és a jógázó Gandhi szellemisége is inkább inverz üzemmódban csapódott le a rendszereken átívelő bosszantó magyar történelemben lezajlott szocializálódásom során, ezért még mielőtt helyet foglaltam volna, már néhány elharapott anyázás szorult belém. Jó, azt is tudni kell, hogy mire felérsz az emeletre meg kell másznod 80 lépcsőt hogy elérj a célig.
Ráadásul szerencsétlenségemre megint ember módjára öltöztem fel, mintha színházba mennék, ahelyett, hogy fecske fürdőgatyába és strandpapucsba csomagoltam volna magam, mintha a Palatinusra készültem volna.Mindjárt kiderül miért, ha tovább olvasod ahogy illik!

Leülsz és vágyakozva tekintesz magad mögé, vannak ugyanis reményt keltő szellőzők is sárgaréz rácsozattal takarva a Vígszínházban, amiről még akár arra is gondolhatsz, hogy hűsített levegő fog beáramlani a nézőtérre, vagy legalább friss, ha nem is hideg.
Most utólag segítek azoknak, akiket a kérdés foglalkoztat jegyvásárlás előtt:
Légkondícionáló nincs a Vígszínházban, vagy van, de nem működik.

Ha létezik olyan, hogy Metoo mozgalom a budapesti színház látogatók között, akik szintén majdnem megfulladtak oxigén hiányban és kiszáradtak bármilyen előadáson, akkor öntudatosan csatlakoznék hozzájuk.
Igen, van az áldozat hibáztatás, hogy minek mentem oda, meg még fizettem is érte, akkor vessek magamra! Ezt most azért mondom, hogy legyen már vége az évtizedek óta suttogó riasztó híreknek a színházi világból, itt nem csak nőket molesztálnak, de még a nézőket is olyan helyzetbe hozzák, amire nem számíthattak.

Térjünk rá tehát a Nagy Gatsby-re. Ez eredetileg egy siker regény, rajtam kívül nyilván mindenki olvasta, vagy ha nem, akkor is mondhatja, hogy olvasta. Mindenképpen érdemes elolvasni Scott Fitzgerald művét, mert így esély nyílik arra, hogy megértsd a történetet.

Én láttam pár éve a második amerikai film adaptációt angol eredeti hanggal és felirat nélkül moziban, de sajnos történelmileg úgy alakult, hogy a filmnél a vizuális látvány és az angol szöveg összességében nálam annyit eredményezett, hogy nagyjában egészében semmit nem értettem a cselekményből, így a szervezetem ilyen esetekben úgy reagál, hogy álmosság és légszomj tör rám, riadt tekintettel fürkészem a menekülési útvonalakat, és ha ilyen nincs, vagy győz a jólneveltség, akkor a nézőtéren megadóan elalszom.
Akkor Így is történt, de legendás jólneveltségem olyan magas szintű, hogy még csak nem is horkoltam. Én vagyok a hibás, mert a mozivásznon a főszerepekben Leonardo Di Caprio , Carey Mulligan meg Tobey Maguire pompázott, mások számára érthető amerikai angol nyelven, de én a british english-t tanultam az Essential english for foreign students nyelvkönyvekből a Ratkó gyerekek évfolyamából, és úgy tűnik, hogy túl foreign voltam a nyelv irodalmi szintű befogadásához. Vagy csak lusta.

Az első, 74-es filmváltozatot sajnos nem láttam, ahol Robert Redford és Mia Farrow alakítja a főszerepeket. Ugye 74-ben nem biztos hogy bemutatták ezt a körúti Vörös Csillag filmszínházban, de nem is zárható ki. A puha diktatúra emlékeim szerint beengedte az olyan amerikai filmeket, amik masszív rendszerkritikát fogalmaztak meg a rothadó imperializmus fellegvárával szemben, a szerelem meg nem volt veszélyes a Varsói Szerződés osztályharcos nézői számára sem, akik házastársaikkal vagy munkahelyi szeretőikkel jutottak hozzá a jegyüzérektől az élményhez.
A Deer Huntert filmet persze letiltották, de a Gatsby véleményes lehetett MSZMP kulturális főosztályán, amit egyszerűbben Aczél Györgynek is nevezhetünk.

De térjünk rá a Vígszínházra!
Már említettem, hogy ami a színpad első három méterén játszódott, azt én nem láttam. Az emeleti réz korlát, ami arra szolgál, hogy nehogy egy néző, aki az előadás hatására elalél, lezuhanjon a földszintre, ezzel érthető bosszúságot okozva a művészi áhítatra szomjúhozó jegyvásárlóknak, ez a korlát tehát kijelöli azt a demarkációs vonalat, ami mögött még az emeleti nézők látnak valamit a színpad maradék, hátső részéből.
Nagy szerencsém volt, mivel Vidnyánszky rendezte produkció olyan pörgő, remek zenével megtámasztott, fantasztikus táncosokkal és illúzió keltő koreográfiával működött, hogy ez a maradék szinpadi rész is bizonyosságot adott, hogy ha látnám a darabot, remekül érezném magam!

Jó, az is igaz, hogy a korlát fölötti részen átleselkedve még láthattam volna a színpad hátsó részét, de abból is csak annyit láttam az első felvonásban, amennyit az erkély első sorában a korlátra támaszkodó és ódivatú tupírozott frizurával súlyosbított hölgy fejének kontúrja afféle diszkrét kimaszkolásként látni engedett. Azaz láttam a színpad jobb és bal felének három méternél hátrábbi részét, ahol a táncosok átsuhantak- nagyon jól- és ahol a főszereplők dialógusaik elmondása után távoztak, ahogy a szerzők a szövegkönyvben írják: „jobbra el”.

A főpróba „ mint előadás” jelleggel zajlott, ifjabb Vdnyánszky megjelent az elején és kedvesen ajánlotta az első nyilvános eseményt fenntartásokkal, hogy lehetnek technikai hibák stb. De azt kell mondanom, hogy ha voltak is, nem vettem észre, pedig dolgoztam színházban pár évig, de ez egy olyan dús, mérhetetlen gazdagságú színpadi eszközzel megvalósított óriási munka volt, ahol nem csak az előtérben, de középen és a harmadik rétegben is precízen és hatásosan kidolgozott produkciót kapott a néző. A szereplőkról annyit, hogy bárki megnézheti a színlapon, én nagyjából senkit sem ismertem maximum névről, kivéve Hegedűs D. Gézát, őt meg nem nagyon csípem, de ez maradjon a mi titkunk. Múltkor láthattam tök meztelenül szintén itt, nos ettől sem javult meg az affinitásom, de akkor jobb helyen ültem és ugyan elfogyott a levegő a látványtól, de hűvösebb volt.
Még annyit a szakmából, hogy aki megnézi, az figyeljen az áttünésekre, amik a Sztanyiszlavszkíj színházakban az egyszerű „sötét” szóval jelennek meg, azaz vaksötét lesz, a színpadot átrendezik majd felgyulladnak a reflektorok és egy másik színpadképet láthatunk, mintha elvágták volna. Ilyet csinálnak rossz klasszikus filmeken is, de a jobbakban ez nem így megy. Vagy a zene, vagy a kitartott szünet, vagy egy szöveg vagy valami más, eredeti módon alkalmazott eszközzel tartják fel az illúziót az értő közönség számára. Most Vidnyánszkynál az áttünéseknél látszott legjobban az illúzió keltő, finoman visszafogott magas szintű művészi munka.
Jól értesültek azt mondják, hogy szerencsés vagyok, mert erre az előadásra majd jó ideig reménytelen lesz jegyet szerezni. Nem is én szereztem most sem, de köszönöm Judit Schuller Sucinak, aki még azt is derűsen fogadta, hogy Kálmán, akivel még kézen fogva érkeztek a napsütésben a Vígszínházhoz, az első felvonás után elszántan közölte, hogy távozik és legközelebb akkor jön színházba, ha ott európai körülményeket talál.
Na ez utóbbira sokan várunk, és nem csak színházban, de úgy általában is, soha meg nem valósuló, jól élhető országra áhitozva.

Napom

Apám is Iván... Én István Iván vagyok, az Istvánt nem használom. Az István nevet anyám nagyobbik bátyja után kaptam, aki korán meghalt.
Az Ivánt apám után, aki ezek szerint nem ismerte azt a zsidó szokást, hogy élőről nem nevezünk el leszármazottat, vagy nem érdekelte, pedig a háború előtt rabbiképzőbe is járt, utána meg az ismert okokból nagyjából elege is lett neki ebből az egészből, és áttért a motorversenyzésre...

Bátyám Tamás János. A Jánost anyám kisebbik bátyja után kapta, akiről máshol írtam, a Tamást viszont saját jogon.
Most veszem észre - így hatvanon túl, hogy nekem tulajdonképpen nincs is saját nevem.

Az esetek 90 %-ban mindenhol leistvánoznak, amikor az Iván nevet olvassák. Az Iván név egyszerűen nem fér bele a magyar lakosság szókészletébe.
Plusz gyerekkoromban annyit szívtam az Iván miatt, hogy orosz név, hogy megszerettem. Ragaszkodom is hozzá, mint a rossz gyerek az iskolában a rosszaságához. Arról híres ugyanis.

Az Iván névvel egy alkalommal nagy sikerem volt... Lengyelországban csatangoltunk Reich Tomival, és egy diákszálláson laktunk. Délután lementünk focizni az udvarra, épp játszott ott egy szovjet gyelegácija egymással, a Tomit bevették az egyik csapatba, engem a másikba. Gyorsan megkérdezték, hogy hívnak, ha kiabálni kell nekem játék közben.
Mondtam természetesen, gyanútlanul, hogy Iván…
Megállt a játék, hirtelen odajött az összes orosz, néztek rám boldogan, mint a jóllakott ufók, és majdnem feldobáltak örömükben 🙂
Azóta sem volt hasonló csodás élményem a nevem miatt.

A nők egy része kedveli az Iván nevet, mert azt hiszik, hogy ez olyan elegáns dolog, én meg nem szoktam megingatni őket ebben a hitükben, és ettől kezdve próbálok elegánsan viselkedni, ami ebben a surmó világban nem is nehéz..

Magyarországon két község is van " Iván" névvel. Az egyik „Iván” Répcelak, Beled és Csepreg mellett van, ez utóbbi sajnos kicsit emlékeztet a csepeg szóra... a másikat " Ivándárda"-nak hívják, Illocska, Kislippó, Lapáncsa közelében. A település nevének szexuális kicsengését felesleges is hangoztatni, egyszerűen nagyon jó lehet ott élni a nőknek...

Az Ivánok általában tehetséges és/vagy jóképű férfiak. 
Elég ha Darvas Ivánra gondolunk, aki a jól hangzó Szilárd nevet cserélte el önként vállalt mártíromságként Ivánra, meg a Szilárd már foglalt is volt. De rajta kívül jóképű és színész Iván-nak itt van még a Fenyő Iván meg Kamarás Iván, írónak Mándy Iván, Bächer Iván vagy Andressew Iván, táncosnak Markó Iván, rock zenésznek Vitáris Iván az Iván és a Parazol-ból, dalszövegírónak és zeneszerzőnek a Szenes Iván, karmesternek Fischer Iván, sportkommentátornak a Hegyi Iván, még sorolhatnám.

De a külföldi hírességek közűl is sokan fényezik a nevet. Ivan Rodriguez a Texas Rangers-ből, Ivan Rakitic a Barcelonából, Ivan Zamorano a chilei legenda, Ivan Lendl a savanyúképű cseh teniszező, az oroszok végtelen sorát nem is említve, csak utalok Pavlov Ivan-ra vagy Turgenyevre, Goncsarovra, de náluk a képet erősen beárnyékolja Serov illetve Rettenetes Iván, akinek legalább a neve őszinte és óvatosságra intő.
A nőknél éppen aktuális Ivana és Ivanka Trump, írtam is Trump-nak levelet, hogy ha úgy vesszük én is Ivanka vagyok, de nem küldött pénzt…
Van még a Scarlett Johansson, aki egyáltalán nem Iván, viszont igazi kedvencem, ezért eltekintek ettől a hiányosságtól.
A teljesség kedvéért leszögezem, hogy a NER rendszerében egyetlen Iván sincs, ha mégis, akkor kérem törölni.

Összefoglalva tehát az Iván név jó választás, jár bizonyos kellemetlenségekkel, de összességében egy biztos találat gyereknek, felnőttnek egyaránt.

Ungvári Tamás nem nekrológ

Már mindenki elmondta a gondolatait a minap eltávozott kiváló Ungvári Tamásról, nekem sincs okom elhallgatni hogy módomban állt őt megvédeni bizonyos aljas rágalmakkal, megalapozatlan vádakkal szemben.

Ungvári Tamásról elmondhatom, hogy akadnak sokan, akik hasonló mérhetetlen filológiai ismeretek birtokában vannak, de ő volt az a kivételes valaki, aki ezen tudás alapján bármikor és bárhol képes volt bármilyen teóriát felállítani, történeteket kitalálni, önmagát földrajzilag és történetileg személyekkel isteni szórakoztató módon összefüggésbe hozni.
Ez a szintetizáló képessége, azaz hogy tényekből és adatokból összeálló , mindenki számára hozzáférhető alapanyagból teljesen új, senki által nem ismert és nem igazolt, de általa igen szórakoztatóan és lehengerlően előadott, remekül hangzó történetek kerekedtek ki , komoly ajándék volt a széles közönség számára.

Akkora mértékű tudás, olyan remek asszociációs képesség, debattőri tehetség mellett, ennyi fantázia alapú sztori nem hogy megbocsájtható, hanem nyilvánvalóan indokolt és nemzetgazdaságilag szükséges is!

Akinek meg az övéhez képest arányosan kisebb ismeretanyaga volt, az érthetően arányosan kevesebb, vagy inkább a semmihez konvergáló fikcióra képes, ezért van az, hogy Ungvári erről a fikciós tehetségéről is méltán híres, míg mások méltán nem.

Nem biztos, hogy ezzel az okfejtésemmel pert nyernék egy bíróságon, de hirtelen ennyire futotta bevezetésként, Ungvári biztos nem lenne elájulva tőle, de a jó szándékot díjazná.

Következzen tehát az ügy maga:
Munkám révén gyakran ismerek meg helyszíneket, embereket, emberek közötti viszonyokat, így adódott, hogy egy alkalommal egy nagyon jó nevű rózsadombi utcában konzultáltam egy ügyfelemmel.
Egy 8 lakásos társasházról van szó, ahol közepesen jól szituált családok laktak, akiknek inkább a múltjuk volt sikeres, mint a jelenük, békés nyugdíjas házaspárokról van szó, egy nagyon jó nevű orvos házaspárról illetve egy a rendszerváltás előtt viszonylag magas külszolgálati poszton dolgozott elvtársról, aki vázolta nekem a házban lakók súlyos problémáját.

Az elvtárs úr elpanaszolta, hogy a korábban nagyon kellemes társasház nyugalmát a harmadik emeleten lakó alkoholista hölgy pár éve beköltözött ivó és élettársa teszi élhetetlenné.
A fickó közveszélyes és agresszív alak, már többször bevitték a diliházba, de mindig hazaengedik, és ilyenkor fogja magát, bemászik a szomszédok erkélyére, ott dörömböl és randalírozik, mindenki retteg tőle, próbál védekezni, költségbe veri magát azzal, hogy rácsokat és elektronikus védelmi berendezéseket telepít, hogy ettől a borzalmas alaktól valamennyire védve legyen.

Én elhűlve hallgattam a képtelen helyzetről előadott eseteket, az ilyesmi valóban tönkreteszi az emberek életét, és tanácsot sem tudtam adni olyat, amit itt a nagy nyilvánosság előtt vállalhatnék, mint törvényes, arányos és kedvelt jogrendszerünkkel harmonizáló kiutat.
Persze megemlítettem olyan műszaki megoldásokat, amiket anno én is kaptam egyetemista korban az évfolyamtársaimtól, hogy hogyan szabadulhatnék meg az akkori börtönviselt és hasonlóan nem főnyeremény jellegű társbérlőmtől, azaz hogy lehet például bárkinek Urán 235-öt rakni a zsebébe, vagy hogy a közértből hazafelé bárkit érhet váratlan pofonzuhatag, de mindezt szigorúan csak az adott esettel semmiképpen nem összefüggésbe hozható módon, ismertek, ha valamit tisztelek, az a törvény!

Más alkalommal, egy évvel az első látogatásom után ismét szóba került a kellemetlen alak, akitől azóta már megszabadultak, mert az alkoholista hölgy elköltözött a házból, így a pókember karakterű, pszichedelikus társa már valahol más balkonokon teszi váratlan és nem kívánt tiszteletét.

De mivel ekkorra már megbízható embernek számítottam a házban, beavattak ám a mögöttes ismeretekbe is!
Már minden lakónak defenzívából bűndrága, hangszigetelt bejárati ajtaja volt, mégis az előszobában csak suttogva adta elő a nyugállományú külszolgálatos, hogy az ominózus alak drogos is volt az alkoholizmusa mellett, és a drogot ki mástól szerezhette volna be, mint Ungvári Tamástól, akinek egy lakása volt abban a házban!

Tényként tálalta a meggyőződését, hogy Ungvárit ritkán látják ugyan a házban, mert talán nem is ott lakik, hanem - ahogy tudják, leginkább Amerikában, de nyilvánvalóan onnan hozza a drogot, és adja el ennek az alaknak!
Én hüledezve hallgattam a konspiratív elméletet, próbáltam érvelni annak irrealitása mellett, hogy Ungvári mint drogdíler kevéssé ismert, és inkább Truman Capote-vel tudnám összefüggésbe hozni mint a Törökvész úti kisközértből kitámolygó pókemberrel, de védelmi stratégiám kemény falakba ütközött, sőt az is elhangzott ultima ratióként, hogy senki más nem lehet a drog szállító, mint Ungvári, aki nem mellesleg oszlopos tagja a nemzetközi cionista összeesküvésnek!

Mint érintett, szintén cionista összeesküvő, ezen a ponton felmértem, hogy a tárgyalási stratégiám csődöt mondott, és bár én mindent megtettem, de a nyugállományú külszolgálatos elvtárs teóriájának szubjektívbe hajló és filoszemitának semmiképpen nem nevezhető logikai láncolatát nem tudom megtörni.
Így az elvtárs ez előtt pár évvel már úgy távozott a jó nevű utcai, rózsadombi társasházból és egyben az élők sorából, hogy ez az Ungvári lehet, hogy írt ötven könyvet meg jó pár amerikai írót fordított, de közismert hedonista életszínvonalát csakis úgy tudhatta fenntartani, hogy két UCLA előadás között drogot szállított a harmadik emeleten lakó és onnan minden erkélyre beugráló pókember számára.

A történetet csak a teljesség kedvéért adtam közre, Ungvári munkásságát a napokban már a megfelelő emberek mind méltatták.

Viszont ha Tamás olvassa, amit írok, biztos vagyok abban, hogy a világhírű zenészek, mindenkori hájpolt kortárs írók, celebek és politikusok vele kapcsolatos sztorijai mellé kilátásba helyezi, hogy máris készülőben van egy olyan parádés könyve, ami lerántja a leplet a Kolumbiától Kalifornián keresztül a felső Törökvész útig burjánzó nemzetközi drogkereskedő hálózatról, amelybe ha nem is teljes mélységében, de legalábbis a Törökvész kisközért vonzáskörzetében sikerült beépülnie.

Az jó nagy hülyeség, hogy most mindenki azt írja, hogy nyugodjon békében a Tamás, meg hogy emlékéből fakadjon áldás, én azt kívánom, hogy Ungvári írjon tovább meg sztorizzon, ahogy eddig is tette, hogy mire odaérünk, ahol ő már pár napja van, ne unjuk halálra magunkat a többi, nagyságrendekkel kevésbé szórakoztató klasszika filológia szakos társa miatt!

Olimpia? Normális vagy?

Ránéztem a térképre, és azt látom ám, hogy ilyen picsányi ország nem szokott olimpiát rendezni. Bocsánat. Mondhattam volna parányit is, de kaptam felmentést PC-ből. A legmagasabb helyről. Talán Svájcból kinézném, hogy képes lenne egy olimpiát megrendezni, ha akarna, de a sajtfejűeknek nem ment el az eszük.

Minek?

Tényleg minek?

Telik rá? Viccelsz? Itt lent a földszinten, az óvodában, a suliban, az SZTK-ban, az ötszáz forinttal csábított hómunkásoknál, és a 4 millió, elfelejtett, kőkorszakba visszataszított, fagyott kezű, rongykesztyűs állampolgárunknál ez nem látszik. Ja hogy Los Angeles! Nekik sikerült nullára kihozni. De lenni ez Los Angeles?

De most komolyan, vagyunk mi egy Los Angeles?



Nem vagyunk. Páran vannak persze, akiknek ez már Amerika. A kaszinós Andy és Timi házaspár, a stabilan álló Ráhel és hirtelen nagyon startup férje, a nemzeti vej, a Cecilke meg a férje, a Rogger Tóni, meg a Lázálom János, meg még nem kevesen, akiket a felszínre hordott a felkavart áradat, de ezek nem nevezhetők népességnek csak népségnek. Róluk majd később, előbb magunkról.




Minek beszélünk egyáltalán ekkora marhaságokról, mint Paks meg Olimpia? Nem akarunk mi nagyokat álmodni, inkább csak az életünket megélni, nem örökösen túlélni.




Ezt dobták most éppen a lábunk elé a Karmelita kolostor balkonjáról, erről kell most az állampolgároknak beszélni, hátha megint egymás torkának ugrunk.

Itt állna a 10 millió magyar- mínusz a korai halál, és a kimenekültek, tehát úgy 8 és fél millió magyar, egyik lábáról másikra toporogva, zavarban, szótlanul egymás mellett, ha nem mondanák meg úgy 80 éve örökösen nekünk, hogy miről kell beszélgetnünk.




Egy nagy-nagy ravatali csend lenne nyilván, ha időről-időre nem dobnák az abrakot elénk, hogy mi legyen a téma.

Már elfelejtettünk épkézláb módon beszélgetni egymással, de kisegít az általunk vastagon kistafírozott bölcs államapparátus, annak is az epicentruma, az imádott ember, aki mindig bedob egy témát nekünk, az ország földútjain járókelőknek.

Viszonylag nem olyan bonyolult a nagy ívű mesterterv:

Amíg mi beszélgetünk a feladott témákról, addig ők ellopnak mindent, amit Trianonban nem sikerült, tehát csak a maradék országot. De annyira, hogy már a domborzat is eltűnik, a hegyek a folyók, az édesvizek és az erdők, és csupán a futóhomok marad, de jaj, nehogy szóba hozzuk, mert holnapra elveszik az oxigénünket is!




Nyugodjunk bele, elveszik. Hülyén fogunk kinézni mi nem fontos, földön járó, megállókban didergő, csekkbefizető magyarok, mint a karácsonyi hal a fürdőkádban. Kihúzzák a dugót, elfolyik alólunk a víz és az abban oldott oxigén, aztán egy jópofa bárddal lecsapják a fejünket, és mehetünk a levesbe, halászlé leszünk a korszerű, kiképzett politikai osztály asztalán, ha szerencsénk van, gyerekeink valahogy megússzák és tányérhordók lehetnek az urak vacsoráján.



Jól van. Ha már így összetrombitálták a társasházat és a közös képviselő előadta a napirendet, legyen: beszélgessünk az olimpiáról!

Mennyibe van ez eddig nekünk közös képviselő úr? 18 milliárdba. És ebben még egy karika sincs benne az ötből!

Szavaztunk mi egyáltalán erről? Nem inkább a liftet kellett volna megcsinálni, meg a repedt mettlachit, amiben orra esünk, a vízvezetéket, a pincében a beázást, a salétromos falat és a tetőt?



Jó, akkor beszéljünk az olimpiáról.

Ingyért kapjuk ajándékba? Vagy mi fizetjük ezer évig? Igen? Nem kérjük, köszönjük. Már meg is beszéltük!

Ezzel a témát az olimpiáról lezártuk és javaslunk egy másik napirendi pontot, a hova lett a pénz címűt. Nem csak ez a 18 milliárd, de a többi is az eltelt időszakban a legutóbbi beszámoló óta, úgy 12 éve, mióta nem tetszett szóba állni senkivel. Csak bedobált konzultációnak nevezett vicces borítékokat a levélszekrényünkbe, kiplakátozta a beüvegezett faliújságra a sikereket, mert e nélkül tényleg, igaza van, észre sem vettük volna, hogy milyen zavaróan süt be hozzánk a nap itt alant, a szuterénben.



Asszem ráhívjuk magára a rendőrt közös képviselő úr, mert maga csúnyán lop.

Legyen akkor a téma az olimpia, nézzük csak, lehessen nekünk dönteni róla! Mi fizetjük, nem aki kitalálta, ő csak a pincért hívja!

Megjelentek itt ismeretlen, nem rosszarcú fiatalok, akik megszervezték a dolgot.

Van más alternatíva? Olyan sok szervezet, párt állt elő programokkal, ami éket verhetne a 2018-as választást is simán nyerő rafkós bűvész banda és satnya ellenzéke közé, beleértve a strómanos kormánypártot és Puchlacis, találóan szocialistának elnevezett ellenzékét, vagy a fekete mellényét épp alpakka zakóra kicserélő gárda-pártot?

Vagy a nulla százalékos összes többi?




De most komolyan, ne vicceljünk már!




Népképviselő urak, nem tetszettek semmi jelét adni a változás óhajtásának, hiába nyüszítünk egyre hangosabban, csak nem lett rosszkedve a Kunhalmi Áginak az év végén. Nem az a baj, ha betépett, hanem az, ha nem!

Mert mitől van valami ütős anyag nélkül olyan jó kedve, ha nekünk rossz? Ez az utolsó probléma veletek, vidám ellenzékkel, hogy nem próbáltok meg legalább komornak tűnni egy olyan országban, amihez képest egy halottasház pozitív életpálya modellnek tűnik.

Velünk nem kötöttek stratégiai szerződést, veletek igen? Nem kell válaszolni.

Nem akarunk titeket, elnézést érte, ha valakit belekevertem volna igazságtalanul, de miért nem mutatta bármi jelét, hogy ő más?

Mást akarunk, nem nagy dolgokat, de veletek nem megy.

Csak annyit, hogy ne is tudjunk rólatok, ne is halljunk rólatok, nem kell az iránymutatásotok, a vízióitok, az elképzeléseitek az általatok kinevezett középosztályról, nem kell a nemzeti érzületeinkre hivatkozásotok, a harcba hívásotok, nem kelletek úgy ahogy vagytok és ennyi. Mint a lóversenyen, csak fordítva. Könyörgöm, ne védjetek meg minket, hagyjatok magunkra! Cserben!

Gondolkozzatok a békés elvonuláson, az enyhítő körülmény lehet, ha szerencsétek van, és lesz itt még valaha egy civilizált jogszolgáltatás, ami megvéd a népharagtól és a közvélemény megnyugtatására szánt ítéletektől, mert ez is egy fontos szempont errefelé, jogot tanultatok…

Nem kell most egyelőre a remek ötletetek, az olimpia. Majd ha lesz rá pénzünk, és már megvan minden fontosabb dolgunk, akkor beszéljünk róla.

De miből lenne pénzünk bármire is? Mert most sincs semmire, részben azért, mert a nagyembert korábban addig ütötte a párttitkár papa, hogy állítólag azért lett ez a torzó belőle, ami. Nagyon sajnálatos. Őt ütötték, de már jó ideje nekünk fáj. Ő maga mondja, hogy hülyére verte a papa, és igaza van, egy ideig kifejezetten normális volt, de mára kijött rajta szapora veszettség. Ellop mindent, ember nem tudja minek, mert sose fogja tudni legalizálni, ezt még a kisbandi is tudja, tessék megkérdezni! De csak lop, csak behabzsol mindent, mint az éhes kutya, aki sose lakik jól. Retteg, hogy megint éhezni fog ezért halálra zabálja magát. Vagy ez az oka, vagy más. Mit tudom én! Érdekel engem? Nem lehet egy egész ország a nővérkéje, hogy lesse a hogylétét, meg a lázlapját, majd talán meggyógyítják, akik értenek hozzá, de addig pihennie kell.


Ha te nem csinálsz semmit, ez nem viccel, ez megcsinálja. Ő egy mobil, bárhol bevethető, regionális világégés, ő bizony, ha a fejébe vette, csináltat magának magyar olimpiát, ha belegebed az unokád is, akkor is.

Nála nincs mérték vagy határ, én se hittem korábban, de lementem személyesen lecsekkolni, tényleg épített-e a tornáca mellé fa-Maracana stadiont és nem hiszed el, de ott van!

Most ilyen nem-játék Disneyland sehol sincs Európában, ezt mutogatni fogják majd évtizedekig, ha el nem bontják szégyenükben a helyiek. Ugye senki sem büszke arra, hogy ez történt velük, felnőtt emberekkel itt a kétezer-tízes években...




A gazdaságból van a pénz, ha van, olyan ember még nem akadt az ép eszűek körében, aki máshogy tudná. A pénz nem terem a fán. Nyugati pénzt most egy jó ideig lehetett kapni és lenyúlni, tényleg, nem látta valaki hova lett?

Szuperjó orosz kölcsönt persze most éppen lehet kapni, szpásziva, kérdés kinek jó, másik kérdés, ki fogja kitermelni a kamatot és a tőkét, hogy visszafizesse? Közmunkából meg összeszerelésből ugyanis nem lehet, amiből lehetne, az a hozzáadott magas érték tartalom, amiért valaki fizetni szokott a piacon.

Ilyen pedig nincs a magyar gazdaságban.

Mitől lenne?

A jó minőségű oktatásból. Persze hosszú távon, de igen nagy késésben vagyunk. A jó testi és lelki állapotú, tudatos, kreatív, kockázat vállaló vállalkozói és alkalmazotti rétegből, aki megtermeli a piacképes javakat, és realizálja a piacon.

A hülye, megvezetett, gondolkodni képtelen, felelősségtudattól megszabadított, jobbágy állapotú, államnak kiszolgáltatott, az állammal jóban levőnek nevelt, sunyi, megúszni vágyó, haverkodó, függő emberanyaggal semmire sem megyünk, látható.

Nem szólva a már önmagáról gondoskodni képtelen elesettekről, de ide értve a kiszolgáltatott, formális jogaitól gyakorlatban megfosztott alkalmazotti réteget, beleértve tegnaptól az ugyanilyen mentalitással büszkélkedő Antall József fiút is. Nincs különbség.

Korrupcióval meghalt a verseny, verseny nélkül meghalt a gazdaság, gazdaság nélkül nincs jóléti állam, csak rosszléti. Na, tetszik látni, ebben élünk. Nem mondtam újat.

Hiába próbálod megteremtett jövedelem nélkül gatyába rázni az egészségügyet, az oktatást, a szegényeket kihúzni a szarból, a nyugdíjakat kifizetni a lúzereknek, akik becsülettel ledolgozták az életerejüket, és arra már nem maradt erejük, hogy az asztalra csapjanak. Azt azoknak kell, akik képesek erre, és szándékukban is áll.

Most akkor kezdjük az olimpiával, ha már kicsit meglepően, de szóba hozattátok!

Beszéljünk róla, de tényleg, komolyan! Szavazzunk róla!

Meg a többiről is. Paksról, az oktatásról, az egészségügyről, de leginkább a kasszáról, amit sajátotokként kezeltek, van erre egy BTK terminológia, majd eszünkbe jut, ha itt az ideje.

Beszéljünk az EU pénzekről, számoljunk csak el vele! Beszélgessünk a futball stadionokról, a Pasa Parkotokról, a jachtokról, az MNB-ről, a tenderekről, a döntéseitekről, a mutyitokról, a szotyis bandátokról a lelátón, akiknek all in! az ország, mindenről, amiből kifelejtettetek minket, gyalogosokat. A bölcsődékről, óvodákról, a szekuláris állam lopakodó felszámolásáról, a jogrendszerünkről, az alkotmányról, a megkaparintott összes forrásunkról, a kézben tartott sajtóról, a kabarévá züllesztett közmédiáról, az éhezőkről, a verseny hiányáról, az elszámolásról, a majdani dolgokról, ami utánatok kell, hogy megtörténjen.

Az újjáépítésről. Nagyon fura ez 1945 után, nem így képzeltük, hogy a háború után letarol minket a volt koleszos politikai elit.

Beszélgessünk a vagyonelkobzásról, az államosításról, az oktatás újjászervezéséről, a kassza szemrevételezéséről és arról, hogy hogy lehet 26 elvesztegetett és kifosztott év után ebből a nemzeti romhalmazból valami élhető fedeles lakhelyet csinálni.




Első lépésként én most elbattyogok aláírni azt a népszavazási ívet. Nem zavar, hogy nem ismerem őket. Valami jóarcú fiú meg egy lány. Egy lehetőség a békés megoldásra és egy civilizált kiútra a vágyott emberszabású Magyarország felé.

Nem egy nagy dolog, evidencia. Aztán meglátjuk.

Szerelem Tripoliban

Baksa Soós Jánosnak.


A minap, ami valami olyasmit jelent, hogy tegnap, vagy tegnapelőtt vagy azelőtt, de ennél semmiképpen nem régebben, fűnyírás közben előbújt a kertemben levő japánbirs bokor alól a földhivatali tulajdoni lapon széljegyen bejegyzett, ingatlan haszonélvezeti joggal bíró és életvitelszerűen itt is lakó dr. Sünberger Izidor és neje, Sünbergerné Kormos Daisy, a sün házaspár.


Szemrehányó tekintettel szóvá tették, hogy kora délutáni zenehallgatás közben miért zavarom meg hangos fűnyírással a nyugalmukat. Éppen Arnold Sünberg már dodekafon rendszerben írt Mózes és Áron-ját hallgatták volna, ha nem jövök én a csapágyas ALKO gépezettel.


dr. Sünberger még visszafogott volt, de Daisy, aki a megszólalásig hasonlított Tina Turner-re, persze a megszólalás után már nem, még toppantott is a lábával, egyik kezével a férjébe karolva, a másikban divatos retikült tartva, így adva nyomatékot a házastársi jogállásából következő szerzett és elvárható respektnek.

Én már éppen kimagyaráztam volna, hogy sajnálom, csak most van érkezésem megejteni a fűnyírást, de válaszomat meg sem várva sértődötten hátat fordítottak nekem, és szomorkás léptekkel - ahogy más esetekben mondják, libasorban- bevonultak a lila akác földig érő sűrű lombjai mögé.


A libasor annyiban különbözik a sünsortól, hogy míg a libák sokan vannak és szép fehérek, októberben általában több százas vagy inkább ezres kötelékben, mint egy fehér hógörgeteg zúdulnak alá a pákozdi hegyoldalban ahol a katonák hajnali lőgyakorlatra készülnek, addig a sünök általában csak párban vannak, és szakadt viharkabátban ballagnak egyik helyről a másikra, amerre éppen fontos és halaszthatatlan dolguk van.

Sünnek lenni ugyanis nem könnyű, egy süntelen harc a sünélet a mindennapokért.

Közismert, hogy dr.Sünbergerék a keleti sünök (Erinaceus roumanicus) csoportjába tartoznak, akiknek irigyelt távoli rokonai az un. európai (Erinaceus europaeus) sünök.

Nem tisztázott, hogy van-e közöttük rokonság, de ha van is, mind nyelvileg, mind szokásaikban már régen elkülönültek egymástól.

Azon kevesek, akik között nem húzódik nyelvi szakadék, nos ők meg nem állnak szóba egymással. Régebben még néha -néha érkezett egy-két Ikka csomag nyugatról, ma már semmi.

dr. Sünberger Izidornak nem ez az első házassága, de erről nem szabad beszélni, mert Sünbergernének ez az érzékeny pontja. Nem tudja ugyanis megbocsájtani a férjének, hogy már akkor is élt, mikor még nem is ismerték egymást. Nem ritka dolog ez a sün nőknél. Pont ezért is szerveznek nekik élelmes és magasan kvalifikált sün-terapeuták és sün Hellinger-családállítók csinos óradíjért sünterápiát, hogy képesek legyenek együtt élni ezzel a nehéz süntudattal.

A sünök a Sünátus által ellenőrzött és jóváhagyott, gondosan kiválogatott rovarokkal vagy finom csigákkal táplálkoznak, mégis a magyarok sün-disznóknak nevezik őket. Pedig köztudott, hogy a disznók nem képesek kellő türelemmel és leleményességgel megszerezni maguknak a finom rovarokat és csigákat, hanem a korábbiakban mosléknak nevezett, ma már az inkább elegánsabban hangzó, úgynevezett vegyes táplálékkal érik be, amit eléjük szórnak a gazdák.

De nem is csak ez a lényegbevágó különbség a sünök és a disznók között, hanem az, hogy a sünök szabad életvitelű és szabadon gondolkodó jámbor lények, míg a disznók rabságban élő kiszolgáltatottságban tartott nagytestű állatok, akiket az emberek saját maguknak tenyésztenek részben táplálkozás, részben autóstáska készítése céljából. Meg az is többnyire ismeretes, hogy a disznók nagytestű, korpulens alkatú disznóurak és disznóhölgyek, nem ügyelnek a kalória bevitelre, vízkiszorításuk jelentős, ezért is nem fürdenek együtt fürdőkádban az emberekkel, mert ilyenkor könnyen kicsaphatna a víz a fürdőszoba szőnyegre, ami azután bosszantó módon sose szárad ki.

A sünök viszont kicsik, egy marokban is könnyen elférnek, pont ezért hordanak tüskés bevonatot, hogy ne markolásszák őket elkényeztetett kölykök gügyörészve.

Ugyanezzel a védekező mechanizmussal már korábban megelőzték azt a helyzetet, hogy esetleg őket árusítsák húsvéti sünként pár napos élvezkedésre felelőtlen emberszülők leszármazott ivadékaiknak, így megváltva azt a szeretetet, amit egyébként maguknak kéne kiizzadniuk magukból, legalább Jézus feltámadása alkalmából.

Amíg a disznók születése, közepes hosszúságú élete és vérszomjas társadalmi eseményként megszervezett nyilvános kivégzése ismert és közkedvelt az emberi társadalmakban, addig a sünök keletkezése teljes rejtély, ahogy a távozásuk is.


Egyszerűen csak úgy vannak, anélkül, hogy voltak volna előtte.

Egyáltalán, a létezésük maga is csak ritkán manifesztálódik a nagyobb nyilvánosság számára, gyakorta éjszakai szuszogással, császkálással, slattyogással adják tudtára a kertből a házakba kiszorult embereknek, hogy valójában társbérletben laknak..

Dr. Sünberger és neje szemérmesen elfogadják a hosszúra nyúló, aszályos időben számukra csorba lapostányérban kihelyezett vizet, vagy bécsi roppantós virslit, de csakis akkor, ha már az adakozó ember visszavonult, és nem próbálja meg szemkontaktus útján kiprovokálni az adakozás után általa elvárhatónak gondolt hálás süntekintetet. A vizet megisszák, a roppantós virslit elfogyasztják, de felváltva figyelnek arra, hogy nehogy ember sündörögjön a közelükben.


Régi rossz szokás, valami előítéletesség ez a „sün-disznó”-zás, a sünöknek az utóbbi évtizedekben, a békés Kádár-korszak utáni elszabadult szókimondásban már olyan magasra szökött az ingerküszöbük, hogy már lemondóan szóvá sem teszik ezt. Az, hogy tüskés sünként, és ilyen névvel, hogy dr. Sünberger és neje, sün-disznóknak aposztrofálják őket, teljességgel disszonáns és sértő, talán valami zsigeri ellenszenv lehet a dolog gyökere. Ha Sünbergerné néha felkapja a vizet, és nem ereszti el az apró fülei mellett a sértést, olykor leáll perlekedni és számon kérni az inszinuációt, akkor Dr. Sünberger megfogja Sünbergerné karját és elhúzza a konfliktus epicentrumából azzal az instrukcióval, hogy hagyd már fiam, csak tönkreteszed magad ezek miatt a baldóverek miatt.


Még azt fontos tudni és ezt kihangsúlyozom a sünök védelmében, hogy semmiképp ne hagyjunk a fűben felelőtlenül levágott pár centis KPE csövet vagy slaug darabot! Előfordult ugyanis már olyan szomorú eset, hogy egy gyereksün belebújt egy ilyen slaug darabba, és ahogy növekedett, a slaug- gyűrű a nyakára szorult! Csak a véletlennek és jóemberek segítőkészségének köszönhető, hogy nem lett az esetből szomorú tragédia. Még időben érkeztek az állatorvoshoz a bajba került sünivel, ahol a doktor úr egy Fiskars ollóval megszabadította a nyakára szorult gyilkos slaug darabtól.

Ilyen veszélyek leselkednek tehát a pici sünökre, míg a disznókra nem.

Egy átlag disznónak ugyanis legalább 140-es nyaka van, ezért is nem hordanak konfekciós inget, kútgyűrű vastagságú KPE csövek vagy slaugok pedig nem gyakran fordulnak elő Budapesten, még vidéken sem.

Utoljára Libiában történt végzetes eset egy hatalmas kútgyűrűben, pontosan az történt, hogy egy nagyobb disznó bemenekült az őt üldöző társai elől egy beton gyűrűbe, ahol is bekerítették majd megölték. De ez nem egy sünnel történt, hanem egy Kadhafi nevű emberrel, akit akkor már nem szerettek.

Ö ugyan meg volt győződve róla, megszokta, hogy szeretik, korábban minden jel erre mutatott, aztán ahogy a szerelemnél sajnos szokott történni, egyszer csak véget ér, és utána csúnya dolgok következnek.

Rosszat álmodtam: deklasszálódtam

Rosszat álmodtam

deklasszálódtam,

Meglepetten néztem

eltűnt minden pénzem.

Mi lesz velem holnap,

ha ravatalra tolnak?

Hogyan adok jattot

ha bekaptam a mattot?

Izzadtan felébredtem

De semmit sem értettem.

Ha semmi sem változott

Mi ez az átkozott hasztalan

színtelen, szagtalan

változatlan

aznap?