Santiago de Budapest

Tegnap meghalt Castro, és már ma megjelentek a bölcsek, a megmondók, akik máris tudják és eddig is tisztán látták ki volt Castro, és hol helyezendő el a Pol Pot kezdőponttól Teréza anya végpontig vonalzóval meghúzható világtörténelmi egyenes vonalon.





Én ennél szerényebb vagyok, meg őszintén zavarban is, mert sajnos nem állíthatom, hogy ne hatottak volna rám a gyerekkoromban látott TV híradók, a szocreál kelet-Európai alpakka öltönyös párt-aparatcsikok között üde ellenpontként feltűnő hórihorgas szakállas ex-gerilla, zöld katonaruhában, pisztolytáskával az oldalán. Ráadásul a Felszab téren laktam, ahonnan az első emeleti erkélyről saját szememmel láthattam a téren elhaladó, V alakzatú ünnepi rendőrségi motorosokkal felvezetett nyitott Csajkát, benne az állva integető Comandantéval.
Nagyon más volt ő, mint a gyomorfekélyes, a probléma megoldás terhe alatt kényszerűségből konyakozó, sárga ujjig dohányzó, magyar központ bizottsági elvtársak ismert figurái.





Nem találom a helyem sem a véreskezű diktátorozó, sem a remek kubai oktatásügyet és egészségügyi ellátást hangsúlyozó két stempliző véleményformáló és csapatársai között.





Maradok hát a cseppben a tenger bevált tapasztalata mellett, mert vallom, a kis valóságok jobban jellemzik az illető személyt és kort, mint a nagy ívű, formás politológiai elmélkedések.





Úgy történt a valóságban tehát, hogy egy nehéz bevásárló nap után késő éjszaka araszolgattam haza Kis Polski típusú gépkocsimmal Bécsből Budapest felé, benne a megengedett mennyiséget kicsit nagyon meghaladó számú, ezért diszkréten elrejtett számítástechnikai termékekkel, melyeket Rack Antinál szereztem be Bécsben, a magyarok által igen kedvelt, lepukkant, ám “ezeknek így is jó” karakterű, nagyon pörgő boltjában.





Úgy 1987 késő őszén járhattunk.





Éppen éjfél lehetett, meg hideg és köd, amikor megálltam valahol Mosonmagyaróvár külterületén, hogy a jószándékú csempészárút átpakoljam a bal hátsó külső szellőző rács mögűl a rendes utastérbe, hogy ne szenvedjen sérülést a másnapi eladásig, hiszen akkor már a közbeiktatott BÁV eladó srácoktól kezdve a szoocialista termelő vállalat beszerzőéig mindenki szépen le volt fizetve, tehát a fejlett beszerzési és értékesítési technológia óramű szerint működött, amikor a mozdulatsor kellős közepén a semmiből előbukkant egy éjjeliőr, hogy miben segíthet, valami baj van-e a kocsival?
Én nem tudom mások milyen pozitúrát vesznek fel, amikor Mosonmagyaróvár külterületén éjjel a ködben, kedvenc bőr dzsekijük alatt könyökkel próbálják stabilzálni a 10 doboz floppy disc-et, másik kezükben pedig három darab, ma már ismeretlen számítástechnikai hardver egység van bécsi nejlonzacskóba csomagolva, és az egész jelenetet mégis úgy kell interpretálni a közönség - ezúttal az éjjeliőr számára, hogy csupán vizet töltöttem az egyébként léghűtéses kocsiba.
Nem biztos, hogy mégis nem kellett volna-e inkább előadóművésznek mennem, mint mérnöknek, de elmondhatom, hogy nem buktam le Mosnmagyaróvár külterületén, hálistennek, ha már a határon átcsusszantam.
- Hú, ez meleg volt!- nézett rám mellettem vidáman Nóra, amikor nagyot fújtatva visszaültem a volán mögé.





Ez a történet ugyanis róla szól, meg a Castróról.
Fiatal anyuka volt, családi barát, két kicsi gyerekkel, akiket egyedül kellett eltartania. Nem, nem volt szingli, volt neki férje, nagyon rendes, képzett ember, Alberto, kubai egyetemi tanár.
Itt tanított Pesten, a Közgázon már két éve spanyol nyelvet. A helyzet úgy alakult, hogy a munka, a fizetés, szakmai és családi okok miatt logikusnak tetszett, hogy Budapesten maradjon a család, ezért kérvényezték a kubai követségen, hogy engedélyezzék a tartós budapesti tartózkodást a hamarosan lejáró és évente megújítandó engedélyezés helyett.
A követségen több alkalommal is elbeszélgettek Alberto-val, Kuba szép, napsütéses ország, töretlenül fejlődik, ott is szükség van a tanárokra, gondolja át a dolgot, egyébként meg hozzon igazolást a kisebbik gyerek egészségügyi problémájáról, amire csak a budapesti tartózkodás biztosíthatja a speciális diéta lehetőségét. Meg igazolásokat az egyetemről, továbbá a Nóra munkahelyétől is, hogy neki is nélkülözhetetlen a közreműködése a spanyol nyelvű lapnál, ahol szerkesztőként dolgozik.





Amikor ezeket beszerezték, újabb papírok beszerzését írták elő nekik a követségen, majd végül egy pénteki napon, késő este egy futár jelent meg a Hegedűs Gyula utcai lakásukon, hogy az ügyük lezárására hétfőn reggel menjenek be a Keokh-ba (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság).
Alberto és Nóra fellélegeztek, reggel a gyerekeket iskolába vitték, majd pontosan megjelentek a hivatalban. Egy padon várakoztak, egymás között beszélgettek, melléjük űlt egy férfi, talán neki is itt volt dolga, később kiderült, hogy igen.
Nyílt egy ajtó, Albertót hívták be, majd pár perc múlva egy másik, ahova meg Nórát.





Nóra ekkor látta utoljára a férjét öt évig.





Alberto változatát nem ismerem, mert nemigen szeret erről beszélni ma sem, de Nóra elmondta, hogy higgadt hangon tájékoztatták: a kubai állam eljárása szerint az ilyen ügyeket nem külföldön, hanem Kubában kell lefolytatni, a kérelmező személyes jelenlétével, ezért most Albertót a magyar hatóságok átadták két kubai diplomatának, és úgy ahogy volt, két magyar hatósági személy kíséretével kivitték Ferihegyre, ahonnan kelet –Berlinen keresztül az Interflug gépével Kubába szállították.





Ilyenkor pont úgy nem tudom, mit szokás érezni, kilépve a Keokh épületéből, mint ott éjszaka a ködben Mosonmagyaróvár külterületén.
Hogyan kell felülni a villamosra, bevásárolni vacsorára, hogyan kell felkészülni arra a pillanatra, amikor megy az ember felesége a gyerekeiért az iskolába? Mit kell mondani? Apát elvitték és nem látjuk többé soha?
Hogyan kell nem agyvérzést kapni?
Meddig tart az az állapot, míg beletörődik az ember, hogy nem, ez nem tévedés, holnap nem fog minden kiderülni és holnapután sem fog az Apa egy másik géppel landolni Ferihegyen, hogy megjöttem, a hétvégén már ismét együtt kirándulunk?
Ismétlem, ez nem az ötvenes években történt, hanem a nyolcvanasokban. Nem Kubában, hanem Magyarországon.
Utólag, úgy értve, hogy évekkel később kiderült, hogy Albertót 3 hétig börtönbe vitték, tájékoztatták, hogy hűtlenné vált a forradalomhoz, csalódást okozott a kubai népnek és a vezetőségnek azzal, hogy el akarja hagyni a hazáját, és egy másik országban kíván letelepedni. Igen, még akkor is, ha ez a másik ország, egy baráti szocialista ország.
Az nem került szóba, hogy van két kicsi gyerek meg egy felesége Budapesten, ha akarnak, majd utána jönnek Havannába. Nóra ilyen előzményekkel nem kockáztatta meg a gyerekekkel a kubai utat, senki sem garantálta, hogy őt is nem zárják börtönbe és a gyerekeket nem veszik kubai állami gondozásba.





Alberto szülei Kubában sose tudták volna meg, hogy fiuk otthon van, pontosabban börtönben van otthon, ha Nóra telefonon nem értesíti őket valakin keresztül Budapestről.





Nórával sem voltak sokkal empatikusabbak Budapesten.
Pár év után, amikor már feladta a reményt, hogy hamarosan megoldódik a probléma és Alberto visszatér, kérvényezte a magyar államtól, hogy kaphasson állami gyerektartást, mivel magyar állami közreműködéssel elrabolták a férjét, Kubába szállították, de kérését megtagadták. Viszont hungaricumként értelmezhető empátiával javasolták neki, hogy váljon el, akkor jogosult lesz gyerektartásra. Nóra nem élt ezzel a lehetőséggel sem.





Az öt év során Nóra igénybe vette a munkája során szerzett különleges kapcsolatait, köztük egy volt egyetemista évfolyamtárs akkori Központi Bizottsági tagot is felkeresett, mindig ígéreteket kapott, hogy fehér asztal mellett a tárgyalásokon felvetik Alberto ügyét, mint a két ország meleg barátságát megterhelő problémát, de eredményt nem ért el.





Nem tudni, hogy valóban interveniáltak volna-e az elvtársak magyar részről a kubaiaknál, lehet, hogy igen, lehet hogy nem, egy tény: Albertoval a letartóztatása után három héttel, közölték mikor a cellából kiengedték, hogy munkát nem vállalhat Kubában, hogy a hasonló esetekben kb. öt év múlva várható az állam megbocsájtása. Addig éljen kéregetésből vagy a rokonság segítségéből. Vagy amiből akar.
Ez így is történt. Öt év után Nóra kapott egy levelet Kubából, hogy Alberto elutazhat Magyarországra, feltéve, ha Budapestről Nóra megveszi neki a repülőjegyet.
Aki látott már latin-amarikai filmet, hallott már latin zenét, látott már tangót, az talán érzi, hogy ki vezet a táncnál, és mi a férfi és a nő szerepe. Nem a nő szokta venni a férfinak a jegyet. Talán így akarták még utoljára megalázni Albertot, nem tudom, de azt látom, hogy Kubában szakítottak a stílussal is.
Ez pedig biztosan nem jó.





Nóra azt nem tudta megmondani nekem most telefonon, amikor az engedélyét kértem, hogy írjak erről a dologról így évek múltán, hogy Albertot mikor vitték el, először nyolcvankettőt mondott, majd javított, hogy nyolcvannégy végén vagy nyolcvanötben? A tudata ugyanis igyekezett teljesen kitörölni az egészet, amennyire csak lehet.
Arra viszont napra pontosan emlékezett a telefonban is gondolkodás nélkül, hogy a férje, az embere 1989. május 27-én érkezett haza.





Miért jut nekem Kubáról mindig Alberto és Nóra az eszembe, meg az affér Mosonmagyaróváron a ködben? Mert Bécsbe Nóra azért jött el akkor velem a beszerző utamra, hogy egy napot ne legyen itthon, és kiszabaduljon a fojtogató gondolataiból, amit egy nő érezhet ilyen helyzetben, fiatalon, két gyerekkel, férj és apa nélkül.





Ez volt tehát Kuba Batista diktátor után, Castro népi diktátorral.

Ki volt Castró? Nem tudom. De az agyonplakátozott, népre hivatkozó szisztémájában a valóságban ennyit számított Az ember.
Csak óvatosan a népvezérekkel. Havannától Budapestig.

Nagy Gatsby a Vígszínházban

Pukkadjon meg mindenki, még be sem mutatták a Vígszínházban a Nagy Gatsby-t, de én már láttam!
Pontosabban nem az egész színpadi előadást, hanem csak azt a részét, ami látszódott az emeleti kakasülőről a harmadik sorból.

Barátaim, ha a Vígszínházba vetne titeket a sors, mindenképpen próbáljatok olyan helyre ülni, kerül amibe kerül, ahonnan még a színpad első harmada is látszik! Ez azért jó, mert megfigyeléseim szerint a cselekmény leginkább ott játszódik!
Nyilván innen ered a minősítés, hogy első vonalbeli művészek meg a többiek.

Baráti társaság jóvoltából kerültem péntek este a Nagy Gatsby főpróbájára. Ifjabb Vidnyánszky rendezte, ami egy nagyon jó előjelnek ígérkezik. Láttam már a fickót a Diktátorban ugyanitt, az bizony egy első osztályú produkció volt, nem mellékesen pont azért, mert ott az Ifjabb Vidnyánszky parádézott a színpadon, mint egy igazi Chaplin szorozva kettővel…

A körülményekről annyit, hogy pénteken éppen nagyon meleg volt a városban, az előző napok, hetek összes esője akkor párolgott fel az aszfaltról és az összegyűlt pára mind a Vígszínház emeleti nézőterén - nevezhetnénk akár padlásnak is koncentrálódott.

Ebben a kb. 45 fokos hőségben igen kellemes beülni a szűk sorokba, a lábnak nincs hely, aki viszont laza kötésű és rendszeresen jógázik, az simán a nyakába veheti az alsó lábszárát és így kényelmesen élvezheti a produkciót. Én sajnos nem tartozom a laza kötésű férfiak szerencsés közösségébe, és a jógázó Gandhi szellemisége is inkább inverz üzemmódban csapódott le a rendszereken átívelő bosszantó magyar történelemben lezajlott szocializálódásom során, ezért még mielőtt helyet foglaltam volna, már néhány elharapott anyázás szorult belém. Jó, azt is tudni kell, hogy mire felérsz az emeletre meg kell másznod 80 lépcsőt hogy elérj a célig.
Ráadásul szerencsétlenségemre megint ember módjára öltöztem fel, mintha színházba mennék, ahelyett, hogy fecske fürdőgatyába és strandpapucsba csomagoltam volna magam, mintha a Palatinusra készültem volna.Mindjárt kiderül miért, ha tovább olvasod ahogy illik!

Leülsz és vágyakozva tekintesz magad mögé, vannak ugyanis reményt keltő szellőzők is sárgaréz rácsozattal takarva a Vígszínházban, amiről még akár arra is gondolhatsz, hogy hűsített levegő fog beáramlani a nézőtérre, vagy legalább friss, ha nem is hideg.
Most utólag segítek azoknak, akiket a kérdés foglalkoztat jegyvásárlás előtt:
Légkondícionáló nincs a Vígszínházban, vagy van, de nem működik.

Ha létezik olyan, hogy Metoo mozgalom a budapesti színház látogatók között, akik szintén majdnem megfulladtak oxigén hiányban és kiszáradtak bármilyen előadáson, akkor öntudatosan csatlakoznék hozzájuk.
Igen, van az áldozat hibáztatás, hogy minek mentem oda, meg még fizettem is érte, akkor vessek magamra! Ezt most azért mondom, hogy legyen már vége az évtizedek óta suttogó riasztó híreknek a színházi világból, itt nem csak nőket molesztálnak, de még a nézőket is olyan helyzetbe hozzák, amire nem számíthattak.

Térjünk rá tehát a Nagy Gatsby-re. Ez eredetileg egy siker regény, rajtam kívül nyilván mindenki olvasta, vagy ha nem, akkor is mondhatja, hogy olvasta. Mindenképpen érdemes elolvasni Scott Fitzgerald művét, mert így esély nyílik arra, hogy megértsd a történetet.

Én láttam pár éve a második amerikai film adaptációt angol eredeti hanggal és felirat nélkül moziban, de sajnos történelmileg úgy alakult, hogy a filmnél a vizuális látvány és az angol szöveg összességében nálam annyit eredményezett, hogy nagyjában egészében semmit nem értettem a cselekményből, így a szervezetem ilyen esetekben úgy reagál, hogy álmosság és légszomj tör rám, riadt tekintettel fürkészem a menekülési útvonalakat, és ha ilyen nincs, vagy győz a jólneveltség, akkor a nézőtéren megadóan elalszom.
Akkor Így is történt, de legendás jólneveltségem olyan magas szintű, hogy még csak nem is horkoltam. Én vagyok a hibás, mert a mozivásznon a főszerepekben Leonardo Di Caprio , Carey Mulligan meg Tobey Maguire pompázott, mások számára érthető amerikai angol nyelven, de én a british english-t tanultam az Essential english for foreign students nyelvkönyvekből a Ratkó gyerekek évfolyamából, és úgy tűnik, hogy túl foreign voltam a nyelv irodalmi szintű befogadásához. Vagy csak lusta.

Az első, 74-es filmváltozatot sajnos nem láttam, ahol Robert Redford és Mia Farrow alakítja a főszerepeket. Ugye 74-ben nem biztos hogy bemutatták ezt a körúti Vörös Csillag filmszínházban, de nem is zárható ki. A puha diktatúra emlékeim szerint beengedte az olyan amerikai filmeket, amik masszív rendszerkritikát fogalmaztak meg a rothadó imperializmus fellegvárával szemben, a szerelem meg nem volt veszélyes a Varsói Szerződés osztályharcos nézői számára sem, akik házastársaikkal vagy munkahelyi szeretőikkel jutottak hozzá a jegyüzérektől az élményhez.
A Deer Huntert filmet persze letiltották, de a Gatsby véleményes lehetett MSZMP kulturális főosztályán, amit egyszerűbben Aczél Györgynek is nevezhetünk.

De térjünk rá a Vígszínházra!
Már említettem, hogy ami a színpad első három méterén játszódott, azt én nem láttam. Az emeleti réz korlát, ami arra szolgál, hogy nehogy egy néző, aki az előadás hatására elalél, lezuhanjon a földszintre, ezzel érthető bosszúságot okozva a művészi áhítatra szomjúhozó jegyvásárlóknak, ez a korlát tehát kijelöli azt a demarkációs vonalat, ami mögött még az emeleti nézők látnak valamit a színpad maradék, hátső részéből.
Nagy szerencsém volt, mivel Vidnyánszky rendezte produkció olyan pörgő, remek zenével megtámasztott, fantasztikus táncosokkal és illúzió keltő koreográfiával működött, hogy ez a maradék szinpadi rész is bizonyosságot adott, hogy ha látnám a darabot, remekül érezném magam!

Jó, az is igaz, hogy a korlát fölötti részen átleselkedve még láthattam volna a színpad hátsó részét, de abból is csak annyit láttam az első felvonásban, amennyit az erkély első sorában a korlátra támaszkodó és ódivatú tupírozott frizurával súlyosbított hölgy fejének kontúrja afféle diszkrét kimaszkolásként látni engedett. Azaz láttam a színpad jobb és bal felének három méternél hátrábbi részét, ahol a táncosok átsuhantak- nagyon jól- és ahol a főszereplők dialógusaik elmondása után távoztak, ahogy a szerzők a szövegkönyvben írják: „jobbra el”.

A főpróba „ mint előadás” jelleggel zajlott, ifjabb Vdnyánszky megjelent az elején és kedvesen ajánlotta az első nyilvános eseményt fenntartásokkal, hogy lehetnek technikai hibák stb. De azt kell mondanom, hogy ha voltak is, nem vettem észre, pedig dolgoztam színházban pár évig, de ez egy olyan dús, mérhetetlen gazdagságú színpadi eszközzel megvalósított óriási munka volt, ahol nem csak az előtérben, de középen és a harmadik rétegben is precízen és hatásosan kidolgozott produkciót kapott a néző. A szereplőkról annyit, hogy bárki megnézheti a színlapon, én nagyjából senkit sem ismertem maximum névről, kivéve Hegedűs D. Gézát, őt meg nem nagyon csípem, de ez maradjon a mi titkunk. Múltkor láthattam tök meztelenül szintén itt, nos ettől sem javult meg az affinitásom, de akkor jobb helyen ültem és ugyan elfogyott a levegő a látványtól, de hűvösebb volt.
Még annyit a szakmából, hogy aki megnézi, az figyeljen az áttünésekre, amik a Sztanyiszlavszkíj színházakban az egyszerű „sötét” szóval jelennek meg, azaz vaksötét lesz, a színpadot átrendezik majd felgyulladnak a reflektorok és egy másik színpadképet láthatunk, mintha elvágták volna. Ilyet csinálnak rossz klasszikus filmeken is, de a jobbakban ez nem így megy. Vagy a zene, vagy a kitartott szünet, vagy egy szöveg vagy valami más, eredeti módon alkalmazott eszközzel tartják fel az illúziót az értő közönség számára. Most Vidnyánszkynál az áttünéseknél látszott legjobban az illúzió keltő, finoman visszafogott magas szintű művészi munka.
Jól értesültek azt mondják, hogy szerencsés vagyok, mert erre az előadásra majd jó ideig reménytelen lesz jegyet szerezni. Nem is én szereztem most sem, de köszönöm Judit Schuller Sucinak, aki még azt is derűsen fogadta, hogy Kálmán, akivel még kézen fogva érkeztek a napsütésben a Vígszínházhoz, az első felvonás után elszántan közölte, hogy távozik és legközelebb akkor jön színházba, ha ott európai körülményeket talál.
Na ez utóbbira sokan várunk, és nem csak színházban, de úgy általában is, soha meg nem valósuló, jól élhető országra áhitozva.

Napom

Apám is Iván... Én István Iván vagyok, az Istvánt nem használom. Az István nevet anyám nagyobbik bátyja után kaptam, aki korán meghalt.
Az Ivánt apám után, aki ezek szerint nem ismerte azt a zsidó szokást, hogy élőről nem nevezünk el leszármazottat, vagy nem érdekelte, pedig a háború előtt rabbiképzőbe is járt, utána meg az ismert okokból nagyjából elege is lett neki ebből az egészből, és áttért a motorversenyzésre...

Bátyám Tamás János. A Jánost anyám kisebbik bátyja után kapta, akiről máshol írtam, a Tamást viszont saját jogon.
Most veszem észre - így hatvanon túl, hogy nekem tulajdonképpen nincs is saját nevem.

Az esetek 90 %-ban mindenhol leistvánoznak, amikor az Iván nevet olvassák. Az Iván név egyszerűen nem fér bele a magyar lakosság szókészletébe.
Plusz gyerekkoromban annyit szívtam az Iván miatt, hogy orosz név, hogy megszerettem. Ragaszkodom is hozzá, mint a rossz gyerek az iskolában a rosszaságához. Arról híres ugyanis.

Az Iván névvel egy alkalommal nagy sikerem volt... Lengyelországban csatangoltunk Reich Tomival, és egy diákszálláson laktunk. Délután lementünk focizni az udvarra, épp játszott ott egy szovjet gyelegácija egymással, a Tomit bevették az egyik csapatba, engem a másikba. Gyorsan megkérdezték, hogy hívnak, ha kiabálni kell nekem játék közben.
Mondtam természetesen, gyanútlanul, hogy Iván…
Megállt a játék, hirtelen odajött az összes orosz, néztek rám boldogan, mint a jóllakott ufók, és majdnem feldobáltak örömükben 🙂
Azóta sem volt hasonló csodás élményem a nevem miatt.

A nők egy része kedveli az Iván nevet, mert azt hiszik, hogy ez olyan elegáns dolog, én meg nem szoktam megingatni őket ebben a hitükben, és ettől kezdve próbálok elegánsan viselkedni, ami ebben a surmó világban nem is nehéz..

Magyarországon két község is van " Iván" névvel. Az egyik „Iván” Répcelak, Beled és Csepreg mellett van, ez utóbbi sajnos kicsit emlékeztet a csepeg szóra... a másikat " Ivándárda"-nak hívják, Illocska, Kislippó, Lapáncsa közelében. A település nevének szexuális kicsengését felesleges is hangoztatni, egyszerűen nagyon jó lehet ott élni a nőknek...

Az Ivánok általában tehetséges és/vagy jóképű férfiak. 
Elég ha Darvas Ivánra gondolunk, aki a jól hangzó Szilárd nevet cserélte el önként vállalt mártíromságként Ivánra, meg a Szilárd már foglalt is volt. De rajta kívül jóképű és színész Iván-nak itt van még a Fenyő Iván meg Kamarás Iván, írónak Mándy Iván, Bächer Iván vagy Andressew Iván, táncosnak Markó Iván, rock zenésznek Vitáris Iván az Iván és a Parazol-ból, dalszövegírónak és zeneszerzőnek a Szenes Iván, karmesternek Fischer Iván, sportkommentátornak a Hegyi Iván, még sorolhatnám.

De a külföldi hírességek közűl is sokan fényezik a nevet. Ivan Rodriguez a Texas Rangers-ből, Ivan Rakitic a Barcelonából, Ivan Zamorano a chilei legenda, Ivan Lendl a savanyúképű cseh teniszező, az oroszok végtelen sorát nem is említve, csak utalok Pavlov Ivan-ra vagy Turgenyevre, Goncsarovra, de náluk a képet erősen beárnyékolja Serov illetve Rettenetes Iván, akinek legalább a neve őszinte és óvatosságra intő.
A nőknél éppen aktuális Ivana és Ivanka Trump, írtam is Trump-nak levelet, hogy ha úgy vesszük én is Ivanka vagyok, de nem küldött pénzt…
Van még a Scarlett Johansson, aki egyáltalán nem Iván, viszont igazi kedvencem, ezért eltekintek ettől a hiányosságtól.
A teljesség kedvéért leszögezem, hogy a NER rendszerében egyetlen Iván sincs, ha mégis, akkor kérem törölni.

Összefoglalva tehát az Iván név jó választás, jár bizonyos kellemetlenségekkel, de összességében egy biztos találat gyereknek, felnőttnek egyaránt.

Ungvári Tamás nem nekrológ

Már mindenki elmondta a gondolatait a minap eltávozott kiváló Ungvári Tamásról, nekem sincs okom elhallgatni hogy módomban állt őt megvédeni bizonyos aljas rágalmakkal, megalapozatlan vádakkal szemben.

Ungvári Tamásról elmondhatom, hogy akadnak sokan, akik hasonló mérhetetlen filológiai ismeretek birtokában vannak, de ő volt az a kivételes valaki, aki ezen tudás alapján bármikor és bárhol képes volt bármilyen teóriát felállítani, történeteket kitalálni, önmagát földrajzilag és történetileg személyekkel isteni szórakoztató módon összefüggésbe hozni.
Ez a szintetizáló képessége, azaz hogy tényekből és adatokból összeálló , mindenki számára hozzáférhető alapanyagból teljesen új, senki által nem ismert és nem igazolt, de általa igen szórakoztatóan és lehengerlően előadott, remekül hangzó történetek kerekedtek ki , komoly ajándék volt a széles közönség számára.

Akkora mértékű tudás, olyan remek asszociációs képesség, debattőri tehetség mellett, ennyi fantázia alapú sztori nem hogy megbocsájtható, hanem nyilvánvalóan indokolt és nemzetgazdaságilag szükséges is!

Akinek meg az övéhez képest arányosan kisebb ismeretanyaga volt, az érthetően arányosan kevesebb, vagy inkább a semmihez konvergáló fikcióra képes, ezért van az, hogy Ungvári erről a fikciós tehetségéről is méltán híres, míg mások méltán nem.

Nem biztos, hogy ezzel az okfejtésemmel pert nyernék egy bíróságon, de hirtelen ennyire futotta bevezetésként, Ungvári biztos nem lenne elájulva tőle, de a jó szándékot díjazná.

Következzen tehát az ügy maga:
Munkám révén gyakran ismerek meg helyszíneket, embereket, emberek közötti viszonyokat, így adódott, hogy egy alkalommal egy nagyon jó nevű rózsadombi utcában konzultáltam egy ügyfelemmel.
Egy 8 lakásos társasházról van szó, ahol közepesen jól szituált családok laktak, akiknek inkább a múltjuk volt sikeres, mint a jelenük, békés nyugdíjas házaspárokról van szó, egy nagyon jó nevű orvos házaspárról illetve egy a rendszerváltás előtt viszonylag magas külszolgálati poszton dolgozott elvtársról, aki vázolta nekem a házban lakók súlyos problémáját.

Az elvtárs úr elpanaszolta, hogy a korábban nagyon kellemes társasház nyugalmát a harmadik emeleten lakó alkoholista hölgy pár éve beköltözött ivó és élettársa teszi élhetetlenné.
A fickó közveszélyes és agresszív alak, már többször bevitték a diliházba, de mindig hazaengedik, és ilyenkor fogja magát, bemászik a szomszédok erkélyére, ott dörömböl és randalírozik, mindenki retteg tőle, próbál védekezni, költségbe veri magát azzal, hogy rácsokat és elektronikus védelmi berendezéseket telepít, hogy ettől a borzalmas alaktól valamennyire védve legyen.

Én elhűlve hallgattam a képtelen helyzetről előadott eseteket, az ilyesmi valóban tönkreteszi az emberek életét, és tanácsot sem tudtam adni olyat, amit itt a nagy nyilvánosság előtt vállalhatnék, mint törvényes, arányos és kedvelt jogrendszerünkkel harmonizáló kiutat.
Persze megemlítettem olyan műszaki megoldásokat, amiket anno én is kaptam egyetemista korban az évfolyamtársaimtól, hogy hogyan szabadulhatnék meg az akkori börtönviselt és hasonlóan nem főnyeremény jellegű társbérlőmtől, azaz hogy lehet például bárkinek Urán 235-öt rakni a zsebébe, vagy hogy a közértből hazafelé bárkit érhet váratlan pofonzuhatag, de mindezt szigorúan csak az adott esettel semmiképpen nem összefüggésbe hozható módon, ismertek, ha valamit tisztelek, az a törvény!

Más alkalommal, egy évvel az első látogatásom után ismét szóba került a kellemetlen alak, akitől azóta már megszabadultak, mert az alkoholista hölgy elköltözött a házból, így a pókember karakterű, pszichedelikus társa már valahol más balkonokon teszi váratlan és nem kívánt tiszteletét.

De mivel ekkorra már megbízható embernek számítottam a házban, beavattak ám a mögöttes ismeretekbe is!
Már minden lakónak defenzívából bűndrága, hangszigetelt bejárati ajtaja volt, mégis az előszobában csak suttogva adta elő a nyugállományú külszolgálatos, hogy az ominózus alak drogos is volt az alkoholizmusa mellett, és a drogot ki mástól szerezhette volna be, mint Ungvári Tamástól, akinek egy lakása volt abban a házban!

Tényként tálalta a meggyőződését, hogy Ungvárit ritkán látják ugyan a házban, mert talán nem is ott lakik, hanem - ahogy tudják, leginkább Amerikában, de nyilvánvalóan onnan hozza a drogot, és adja el ennek az alaknak!
Én hüledezve hallgattam a konspiratív elméletet, próbáltam érvelni annak irrealitása mellett, hogy Ungvári mint drogdíler kevéssé ismert, és inkább Truman Capote-vel tudnám összefüggésbe hozni mint a Törökvész úti kisközértből kitámolygó pókemberrel, de védelmi stratégiám kemény falakba ütközött, sőt az is elhangzott ultima ratióként, hogy senki más nem lehet a drog szállító, mint Ungvári, aki nem mellesleg oszlopos tagja a nemzetközi cionista összeesküvésnek!

Mint érintett, szintén cionista összeesküvő, ezen a ponton felmértem, hogy a tárgyalási stratégiám csődöt mondott, és bár én mindent megtettem, de a nyugállományú külszolgálatos elvtárs teóriájának szubjektívbe hajló és filoszemitának semmiképpen nem nevezhető logikai láncolatát nem tudom megtörni.
Így az elvtárs ez előtt pár évvel már úgy távozott a jó nevű utcai, rózsadombi társasházból és egyben az élők sorából, hogy ez az Ungvári lehet, hogy írt ötven könyvet meg jó pár amerikai írót fordított, de közismert hedonista életszínvonalát csakis úgy tudhatta fenntartani, hogy két UCLA előadás között drogot szállított a harmadik emeleten lakó és onnan minden erkélyre beugráló pókember számára.

A történetet csak a teljesség kedvéért adtam közre, Ungvári munkásságát a napokban már a megfelelő emberek mind méltatták.

Viszont ha Tamás olvassa, amit írok, biztos vagyok abban, hogy a világhírű zenészek, mindenkori hájpolt kortárs írók, celebek és politikusok vele kapcsolatos sztorijai mellé kilátásba helyezi, hogy máris készülőben van egy olyan parádés könyve, ami lerántja a leplet a Kolumbiától Kalifornián keresztül a felső Törökvész útig burjánzó nemzetközi drogkereskedő hálózatról, amelybe ha nem is teljes mélységében, de legalábbis a Törökvész kisközért vonzáskörzetében sikerült beépülnie.

Az jó nagy hülyeség, hogy most mindenki azt írja, hogy nyugodjon békében a Tamás, meg hogy emlékéből fakadjon áldás, én azt kívánom, hogy Ungvári írjon tovább meg sztorizzon, ahogy eddig is tette, hogy mire odaérünk, ahol ő már pár napja van, ne unjuk halálra magunkat a többi, nagyságrendekkel kevésbé szórakoztató klasszika filológia szakos társa miatt!

Olimpia? Normális vagy?

Ránéztem a térképre, és azt látom ám, hogy ilyen picsányi ország nem szokott olimpiát rendezni. Bocsánat. Mondhattam volna parányit is, de kaptam felmentést PC-ből. A legmagasabb helyről. Talán Svájcból kinézném, hogy képes lenne egy olimpiát megrendezni, ha akarna, de a sajtfejűeknek nem ment el az eszük.

Minek?

Tényleg minek?

Telik rá? Viccelsz? Itt lent a földszinten, az óvodában, a suliban, az SZTK-ban, az ötszáz forinttal csábított hómunkásoknál, és a 4 millió, elfelejtett, kőkorszakba visszataszított, fagyott kezű, rongykesztyűs állampolgárunknál ez nem látszik. Ja hogy Los Angeles! Nekik sikerült nullára kihozni. De lenni ez Los Angeles?

De most komolyan, vagyunk mi egy Los Angeles?



Nem vagyunk. Páran vannak persze, akiknek ez már Amerika. A kaszinós Andy és Timi házaspár, a stabilan álló Ráhel és hirtelen nagyon startup férje, a nemzeti vej, a Cecilke meg a férje, a Rogger Tóni, meg a Lázálom János, meg még nem kevesen, akiket a felszínre hordott a felkavart áradat, de ezek nem nevezhetők népességnek csak népségnek. Róluk majd később, előbb magunkról.




Minek beszélünk egyáltalán ekkora marhaságokról, mint Paks meg Olimpia? Nem akarunk mi nagyokat álmodni, inkább csak az életünket megélni, nem örökösen túlélni.




Ezt dobták most éppen a lábunk elé a Karmelita kolostor balkonjáról, erről kell most az állampolgároknak beszélni, hátha megint egymás torkának ugrunk.

Itt állna a 10 millió magyar- mínusz a korai halál, és a kimenekültek, tehát úgy 8 és fél millió magyar, egyik lábáról másikra toporogva, zavarban, szótlanul egymás mellett, ha nem mondanák meg úgy 80 éve örökösen nekünk, hogy miről kell beszélgetnünk.




Egy nagy-nagy ravatali csend lenne nyilván, ha időről-időre nem dobnák az abrakot elénk, hogy mi legyen a téma.

Már elfelejtettünk épkézláb módon beszélgetni egymással, de kisegít az általunk vastagon kistafírozott bölcs államapparátus, annak is az epicentruma, az imádott ember, aki mindig bedob egy témát nekünk, az ország földútjain járókelőknek.

Viszonylag nem olyan bonyolult a nagy ívű mesterterv:

Amíg mi beszélgetünk a feladott témákról, addig ők ellopnak mindent, amit Trianonban nem sikerült, tehát csak a maradék országot. De annyira, hogy már a domborzat is eltűnik, a hegyek a folyók, az édesvizek és az erdők, és csupán a futóhomok marad, de jaj, nehogy szóba hozzuk, mert holnapra elveszik az oxigénünket is!




Nyugodjunk bele, elveszik. Hülyén fogunk kinézni mi nem fontos, földön járó, megállókban didergő, csekkbefizető magyarok, mint a karácsonyi hal a fürdőkádban. Kihúzzák a dugót, elfolyik alólunk a víz és az abban oldott oxigén, aztán egy jópofa bárddal lecsapják a fejünket, és mehetünk a levesbe, halászlé leszünk a korszerű, kiképzett politikai osztály asztalán, ha szerencsénk van, gyerekeink valahogy megússzák és tányérhordók lehetnek az urak vacsoráján.



Jól van. Ha már így összetrombitálták a társasházat és a közös képviselő előadta a napirendet, legyen: beszélgessünk az olimpiáról!

Mennyibe van ez eddig nekünk közös képviselő úr? 18 milliárdba. És ebben még egy karika sincs benne az ötből!

Szavaztunk mi egyáltalán erről? Nem inkább a liftet kellett volna megcsinálni, meg a repedt mettlachit, amiben orra esünk, a vízvezetéket, a pincében a beázást, a salétromos falat és a tetőt?



Jó, akkor beszéljünk az olimpiáról.

Ingyért kapjuk ajándékba? Vagy mi fizetjük ezer évig? Igen? Nem kérjük, köszönjük. Már meg is beszéltük!

Ezzel a témát az olimpiáról lezártuk és javaslunk egy másik napirendi pontot, a hova lett a pénz címűt. Nem csak ez a 18 milliárd, de a többi is az eltelt időszakban a legutóbbi beszámoló óta, úgy 12 éve, mióta nem tetszett szóba állni senkivel. Csak bedobált konzultációnak nevezett vicces borítékokat a levélszekrényünkbe, kiplakátozta a beüvegezett faliújságra a sikereket, mert e nélkül tényleg, igaza van, észre sem vettük volna, hogy milyen zavaróan süt be hozzánk a nap itt alant, a szuterénben.



Asszem ráhívjuk magára a rendőrt közös képviselő úr, mert maga csúnyán lop.

Legyen akkor a téma az olimpia, nézzük csak, lehessen nekünk dönteni róla! Mi fizetjük, nem aki kitalálta, ő csak a pincért hívja!

Megjelentek itt ismeretlen, nem rosszarcú fiatalok, akik megszervezték a dolgot.

Van más alternatíva? Olyan sok szervezet, párt állt elő programokkal, ami éket verhetne a 2018-as választást is simán nyerő rafkós bűvész banda és satnya ellenzéke közé, beleértve a strómanos kormánypártot és Puchlacis, találóan szocialistának elnevezett ellenzékét, vagy a fekete mellényét épp alpakka zakóra kicserélő gárda-pártot?

Vagy a nulla százalékos összes többi?




De most komolyan, ne vicceljünk már!




Népképviselő urak, nem tetszettek semmi jelét adni a változás óhajtásának, hiába nyüszítünk egyre hangosabban, csak nem lett rosszkedve a Kunhalmi Áginak az év végén. Nem az a baj, ha betépett, hanem az, ha nem!

Mert mitől van valami ütős anyag nélkül olyan jó kedve, ha nekünk rossz? Ez az utolsó probléma veletek, vidám ellenzékkel, hogy nem próbáltok meg legalább komornak tűnni egy olyan országban, amihez képest egy halottasház pozitív életpálya modellnek tűnik.

Velünk nem kötöttek stratégiai szerződést, veletek igen? Nem kell válaszolni.

Nem akarunk titeket, elnézést érte, ha valakit belekevertem volna igazságtalanul, de miért nem mutatta bármi jelét, hogy ő más?

Mást akarunk, nem nagy dolgokat, de veletek nem megy.

Csak annyit, hogy ne is tudjunk rólatok, ne is halljunk rólatok, nem kell az iránymutatásotok, a vízióitok, az elképzeléseitek az általatok kinevezett középosztályról, nem kell a nemzeti érzületeinkre hivatkozásotok, a harcba hívásotok, nem kelletek úgy ahogy vagytok és ennyi. Mint a lóversenyen, csak fordítva. Könyörgöm, ne védjetek meg minket, hagyjatok magunkra! Cserben!

Gondolkozzatok a békés elvonuláson, az enyhítő körülmény lehet, ha szerencsétek van, és lesz itt még valaha egy civilizált jogszolgáltatás, ami megvéd a népharagtól és a közvélemény megnyugtatására szánt ítéletektől, mert ez is egy fontos szempont errefelé, jogot tanultatok…

Nem kell most egyelőre a remek ötletetek, az olimpia. Majd ha lesz rá pénzünk, és már megvan minden fontosabb dolgunk, akkor beszéljünk róla.

De miből lenne pénzünk bármire is? Mert most sincs semmire, részben azért, mert a nagyembert korábban addig ütötte a párttitkár papa, hogy állítólag azért lett ez a torzó belőle, ami. Nagyon sajnálatos. Őt ütötték, de már jó ideje nekünk fáj. Ő maga mondja, hogy hülyére verte a papa, és igaza van, egy ideig kifejezetten normális volt, de mára kijött rajta szapora veszettség. Ellop mindent, ember nem tudja minek, mert sose fogja tudni legalizálni, ezt még a kisbandi is tudja, tessék megkérdezni! De csak lop, csak behabzsol mindent, mint az éhes kutya, aki sose lakik jól. Retteg, hogy megint éhezni fog ezért halálra zabálja magát. Vagy ez az oka, vagy más. Mit tudom én! Érdekel engem? Nem lehet egy egész ország a nővérkéje, hogy lesse a hogylétét, meg a lázlapját, majd talán meggyógyítják, akik értenek hozzá, de addig pihennie kell.


Ha te nem csinálsz semmit, ez nem viccel, ez megcsinálja. Ő egy mobil, bárhol bevethető, regionális világégés, ő bizony, ha a fejébe vette, csináltat magának magyar olimpiát, ha belegebed az unokád is, akkor is.

Nála nincs mérték vagy határ, én se hittem korábban, de lementem személyesen lecsekkolni, tényleg épített-e a tornáca mellé fa-Maracana stadiont és nem hiszed el, de ott van!

Most ilyen nem-játék Disneyland sehol sincs Európában, ezt mutogatni fogják majd évtizedekig, ha el nem bontják szégyenükben a helyiek. Ugye senki sem büszke arra, hogy ez történt velük, felnőtt emberekkel itt a kétezer-tízes években...




A gazdaságból van a pénz, ha van, olyan ember még nem akadt az ép eszűek körében, aki máshogy tudná. A pénz nem terem a fán. Nyugati pénzt most egy jó ideig lehetett kapni és lenyúlni, tényleg, nem látta valaki hova lett?

Szuperjó orosz kölcsönt persze most éppen lehet kapni, szpásziva, kérdés kinek jó, másik kérdés, ki fogja kitermelni a kamatot és a tőkét, hogy visszafizesse? Közmunkából meg összeszerelésből ugyanis nem lehet, amiből lehetne, az a hozzáadott magas érték tartalom, amiért valaki fizetni szokott a piacon.

Ilyen pedig nincs a magyar gazdaságban.

Mitől lenne?

A jó minőségű oktatásból. Persze hosszú távon, de igen nagy késésben vagyunk. A jó testi és lelki állapotú, tudatos, kreatív, kockázat vállaló vállalkozói és alkalmazotti rétegből, aki megtermeli a piacképes javakat, és realizálja a piacon.

A hülye, megvezetett, gondolkodni képtelen, felelősségtudattól megszabadított, jobbágy állapotú, államnak kiszolgáltatott, az állammal jóban levőnek nevelt, sunyi, megúszni vágyó, haverkodó, függő emberanyaggal semmire sem megyünk, látható.

Nem szólva a már önmagáról gondoskodni képtelen elesettekről, de ide értve a kiszolgáltatott, formális jogaitól gyakorlatban megfosztott alkalmazotti réteget, beleértve tegnaptól az ugyanilyen mentalitással büszkélkedő Antall József fiút is. Nincs különbség.

Korrupcióval meghalt a verseny, verseny nélkül meghalt a gazdaság, gazdaság nélkül nincs jóléti állam, csak rosszléti. Na, tetszik látni, ebben élünk. Nem mondtam újat.

Hiába próbálod megteremtett jövedelem nélkül gatyába rázni az egészségügyet, az oktatást, a szegényeket kihúzni a szarból, a nyugdíjakat kifizetni a lúzereknek, akik becsülettel ledolgozták az életerejüket, és arra már nem maradt erejük, hogy az asztalra csapjanak. Azt azoknak kell, akik képesek erre, és szándékukban is áll.

Most akkor kezdjük az olimpiával, ha már kicsit meglepően, de szóba hozattátok!

Beszéljünk róla, de tényleg, komolyan! Szavazzunk róla!

Meg a többiről is. Paksról, az oktatásról, az egészségügyről, de leginkább a kasszáról, amit sajátotokként kezeltek, van erre egy BTK terminológia, majd eszünkbe jut, ha itt az ideje.

Beszéljünk az EU pénzekről, számoljunk csak el vele! Beszélgessünk a futball stadionokról, a Pasa Parkotokról, a jachtokról, az MNB-ről, a tenderekről, a döntéseitekről, a mutyitokról, a szotyis bandátokról a lelátón, akiknek all in! az ország, mindenről, amiből kifelejtettetek minket, gyalogosokat. A bölcsődékről, óvodákról, a szekuláris állam lopakodó felszámolásáról, a jogrendszerünkről, az alkotmányról, a megkaparintott összes forrásunkról, a kézben tartott sajtóról, a kabarévá züllesztett közmédiáról, az éhezőkről, a verseny hiányáról, az elszámolásról, a majdani dolgokról, ami utánatok kell, hogy megtörténjen.

Az újjáépítésről. Nagyon fura ez 1945 után, nem így képzeltük, hogy a háború után letarol minket a volt koleszos politikai elit.

Beszélgessünk a vagyonelkobzásról, az államosításról, az oktatás újjászervezéséről, a kassza szemrevételezéséről és arról, hogy hogy lehet 26 elvesztegetett és kifosztott év után ebből a nemzeti romhalmazból valami élhető fedeles lakhelyet csinálni.




Első lépésként én most elbattyogok aláírni azt a népszavazási ívet. Nem zavar, hogy nem ismerem őket. Valami jóarcú fiú meg egy lány. Egy lehetőség a békés megoldásra és egy civilizált kiútra a vágyott emberszabású Magyarország felé.

Nem egy nagy dolog, evidencia. Aztán meglátjuk.

Szerelem Tripoliban

Baksa Soós Jánosnak.


A minap, ami valami olyasmit jelent, hogy tegnap, vagy tegnapelőtt vagy azelőtt, de ennél semmiképpen nem régebben, fűnyírás közben előbújt a kertemben levő japánbirs bokor alól a földhivatali tulajdoni lapon széljegyen bejegyzett, ingatlan haszonélvezeti joggal bíró és életvitelszerűen itt is lakó dr. Sünberger Izidor és neje, Sünbergerné Kormos Daisy, a sün házaspár.


Szemrehányó tekintettel szóvá tették, hogy kora délutáni zenehallgatás közben miért zavarom meg hangos fűnyírással a nyugalmukat. Éppen Arnold Sünberg már dodekafon rendszerben írt Mózes és Áron-ját hallgatták volna, ha nem jövök én a csapágyas ALKO gépezettel.


dr. Sünberger még visszafogott volt, de Daisy, aki a megszólalásig hasonlított Tina Turner-re, persze a megszólalás után már nem, még toppantott is a lábával, egyik kezével a férjébe karolva, a másikban divatos retikült tartva, így adva nyomatékot a házastársi jogállásából következő szerzett és elvárható respektnek.

Én már éppen kimagyaráztam volna, hogy sajnálom, csak most van érkezésem megejteni a fűnyírást, de válaszomat meg sem várva sértődötten hátat fordítottak nekem, és szomorkás léptekkel - ahogy más esetekben mondják, libasorban- bevonultak a lila akác földig érő sűrű lombjai mögé.


A libasor annyiban különbözik a sünsortól, hogy míg a libák sokan vannak és szép fehérek, októberben általában több százas vagy inkább ezres kötelékben, mint egy fehér hógörgeteg zúdulnak alá a pákozdi hegyoldalban ahol a katonák hajnali lőgyakorlatra készülnek, addig a sünök általában csak párban vannak, és szakadt viharkabátban ballagnak egyik helyről a másikra, amerre éppen fontos és halaszthatatlan dolguk van.

Sünnek lenni ugyanis nem könnyű, egy süntelen harc a sünélet a mindennapokért.

Közismert, hogy dr.Sünbergerék a keleti sünök (Erinaceus roumanicus) csoportjába tartoznak, akiknek irigyelt távoli rokonai az un. európai (Erinaceus europaeus) sünök.

Nem tisztázott, hogy van-e közöttük rokonság, de ha van is, mind nyelvileg, mind szokásaikban már régen elkülönültek egymástól.

Azon kevesek, akik között nem húzódik nyelvi szakadék, nos ők meg nem állnak szóba egymással. Régebben még néha -néha érkezett egy-két Ikka csomag nyugatról, ma már semmi.

dr. Sünberger Izidornak nem ez az első házassága, de erről nem szabad beszélni, mert Sünbergernének ez az érzékeny pontja. Nem tudja ugyanis megbocsájtani a férjének, hogy már akkor is élt, mikor még nem is ismerték egymást. Nem ritka dolog ez a sün nőknél. Pont ezért is szerveznek nekik élelmes és magasan kvalifikált sün-terapeuták és sün Hellinger-családállítók csinos óradíjért sünterápiát, hogy képesek legyenek együtt élni ezzel a nehéz süntudattal.

A sünök a Sünátus által ellenőrzött és jóváhagyott, gondosan kiválogatott rovarokkal vagy finom csigákkal táplálkoznak, mégis a magyarok sün-disznóknak nevezik őket. Pedig köztudott, hogy a disznók nem képesek kellő türelemmel és leleményességgel megszerezni maguknak a finom rovarokat és csigákat, hanem a korábbiakban mosléknak nevezett, ma már az inkább elegánsabban hangzó, úgynevezett vegyes táplálékkal érik be, amit eléjük szórnak a gazdák.

De nem is csak ez a lényegbevágó különbség a sünök és a disznók között, hanem az, hogy a sünök szabad életvitelű és szabadon gondolkodó jámbor lények, míg a disznók rabságban élő kiszolgáltatottságban tartott nagytestű állatok, akiket az emberek saját maguknak tenyésztenek részben táplálkozás, részben autóstáska készítése céljából. Meg az is többnyire ismeretes, hogy a disznók nagytestű, korpulens alkatú disznóurak és disznóhölgyek, nem ügyelnek a kalória bevitelre, vízkiszorításuk jelentős, ezért is nem fürdenek együtt fürdőkádban az emberekkel, mert ilyenkor könnyen kicsaphatna a víz a fürdőszoba szőnyegre, ami azután bosszantó módon sose szárad ki.

A sünök viszont kicsik, egy marokban is könnyen elférnek, pont ezért hordanak tüskés bevonatot, hogy ne markolásszák őket elkényeztetett kölykök gügyörészve.

Ugyanezzel a védekező mechanizmussal már korábban megelőzték azt a helyzetet, hogy esetleg őket árusítsák húsvéti sünként pár napos élvezkedésre felelőtlen emberszülők leszármazott ivadékaiknak, így megváltva azt a szeretetet, amit egyébként maguknak kéne kiizzadniuk magukból, legalább Jézus feltámadása alkalmából.

Amíg a disznók születése, közepes hosszúságú élete és vérszomjas társadalmi eseményként megszervezett nyilvános kivégzése ismert és közkedvelt az emberi társadalmakban, addig a sünök keletkezése teljes rejtély, ahogy a távozásuk is.


Egyszerűen csak úgy vannak, anélkül, hogy voltak volna előtte.

Egyáltalán, a létezésük maga is csak ritkán manifesztálódik a nagyobb nyilvánosság számára, gyakorta éjszakai szuszogással, császkálással, slattyogással adják tudtára a kertből a házakba kiszorult embereknek, hogy valójában társbérletben laknak..

Dr. Sünberger és neje szemérmesen elfogadják a hosszúra nyúló, aszályos időben számukra csorba lapostányérban kihelyezett vizet, vagy bécsi roppantós virslit, de csakis akkor, ha már az adakozó ember visszavonult, és nem próbálja meg szemkontaktus útján kiprovokálni az adakozás után általa elvárhatónak gondolt hálás süntekintetet. A vizet megisszák, a roppantós virslit elfogyasztják, de felváltva figyelnek arra, hogy nehogy ember sündörögjön a közelükben.


Régi rossz szokás, valami előítéletesség ez a „sün-disznó”-zás, a sünöknek az utóbbi évtizedekben, a békés Kádár-korszak utáni elszabadult szókimondásban már olyan magasra szökött az ingerküszöbük, hogy már lemondóan szóvá sem teszik ezt. Az, hogy tüskés sünként, és ilyen névvel, hogy dr. Sünberger és neje, sün-disznóknak aposztrofálják őket, teljességgel disszonáns és sértő, talán valami zsigeri ellenszenv lehet a dolog gyökere. Ha Sünbergerné néha felkapja a vizet, és nem ereszti el az apró fülei mellett a sértést, olykor leáll perlekedni és számon kérni az inszinuációt, akkor Dr. Sünberger megfogja Sünbergerné karját és elhúzza a konfliktus epicentrumából azzal az instrukcióval, hogy hagyd már fiam, csak tönkreteszed magad ezek miatt a baldóverek miatt.


Még azt fontos tudni és ezt kihangsúlyozom a sünök védelmében, hogy semmiképp ne hagyjunk a fűben felelőtlenül levágott pár centis KPE csövet vagy slaug darabot! Előfordult ugyanis már olyan szomorú eset, hogy egy gyereksün belebújt egy ilyen slaug darabba, és ahogy növekedett, a slaug- gyűrű a nyakára szorult! Csak a véletlennek és jóemberek segítőkészségének köszönhető, hogy nem lett az esetből szomorú tragédia. Még időben érkeztek az állatorvoshoz a bajba került sünivel, ahol a doktor úr egy Fiskars ollóval megszabadította a nyakára szorult gyilkos slaug darabtól.

Ilyen veszélyek leselkednek tehát a pici sünökre, míg a disznókra nem.

Egy átlag disznónak ugyanis legalább 140-es nyaka van, ezért is nem hordanak konfekciós inget, kútgyűrű vastagságú KPE csövek vagy slaugok pedig nem gyakran fordulnak elő Budapesten, még vidéken sem.

Utoljára Libiában történt végzetes eset egy hatalmas kútgyűrűben, pontosan az történt, hogy egy nagyobb disznó bemenekült az őt üldöző társai elől egy beton gyűrűbe, ahol is bekerítették majd megölték. De ez nem egy sünnel történt, hanem egy Kadhafi nevű emberrel, akit akkor már nem szerettek.

Ö ugyan meg volt győződve róla, megszokta, hogy szeretik, korábban minden jel erre mutatott, aztán ahogy a szerelemnél sajnos szokott történni, egyszer csak véget ér, és utána csúnya dolgok következnek.

Rosszat álmodtam: deklasszálódtam

Rosszat álmodtam

deklasszálódtam,

Meglepetten néztem

eltűnt minden pénzem.

Mi lesz velem holnap,

ha ravatalra tolnak?

Hogyan adok jattot

ha bekaptam a mattot?

Izzadtan felébredtem

De semmit sem értettem.

Ha semmi sem változott

Mi ez az átkozott hasztalan

színtelen, szagtalan

változatlan

aznap?

Egy álmatlan éjszaka Londonban

Olvasom a szezonális tömeggyilkosságoknál obligát fejtegetéseket az iszlám békés jellegéről, annak helyes vagy helytelen értelmezéséről. Bármilyen népszerű és mosolygós is az iszlámról kialakult közvélekedés, azért biztos ami zicher alapon már közzétettem javaslatomat a túlélésre optimalizált magatartásról, az allahu akbar felhangzásánál ajánlott azonnali földre hasalásról.
Mivel igen vicces fiú vagyok, bármely problémát ezzel a módszerrel értelmezek, ami megnyugvást, biztonságot, vigaszt és derűt biztosít számomra meleg helyzetekben is, szokásom szerint előadok egy régi történetet találkozásomról az iszlám közösséggel Londonban, egy diákszállón 1979-ben, nem mellesleg ruha nélkül, egy szál lógó, akkor még fényes jövő elé néző hímtaggal.
Tudom, egy két lábon járó nosztalgia vagyok, de a nosztalgia a vénemberek heroinja. Nekünk is kell valami szer, amivel elvagyunk, semmi sem változott gyerekek.
Szóval tudni kell, hogy amikor én éppen végeztem az egyetemen 1979-ben, pont akkor gondolta úgy Khomeini ajatollah, hogy felhagy párizsi száműzetésével, imaszőnyege helyett Air France gépre ül, és népes kíséretével együtt (beleértve Róbert László újságírót, anyám akkori főnökét is, aki szintén felkapaszkodott arra a gépre, de ez egy másik történet) hazatér Teheránba, és megdönti népünk nagy barátja, Reza Pahlavi sah (az akkori TSZ hintóztatásnál szokásos kiszólás szerint „sah elvtárs”) hatalmát és a világra szabadítja az iszlám tavasz élményét, melynek örömeivel máig nem tudunk betelni.
Soha véget nem érő, nyárba nem forduló Halálos tavasz ez, de nem Zilahy Lajosnál.

Éppen egy nyári utazást tettem nyugat Európában, na nem kell nagy dolgokra gondolni, anyám jóvoltából vettem 6000 forintért egy inter-rail igazolványt, amivel emlékeim szerint 3 hétig lehetett bármilyen vonatot igénybe venni ingyen Európában.
Párizsban töltöttem egy kis időt, hogy próbára tegyem nyiladozó francia tudásomat, egy UNESCO diákszállón laktam, mondhatom minden szempontból szuper volt, a franciák elég jól értették és dotálták is a külföldi fiatalok közötti kommunikációt a felségterületükön.
Ott megismerkedtem egy lánnyal, aki éppen Londonból jött kelet felé, én vázoltam, hogy épp oda intendálok pár napon belül, mi a helyzet Londonban az olcsó szállásokkal?
A legjobb híreket mondta, rögtön adott is egy címet Londonban, ő ott lakott azon a nemzetközi diákszállón, mindenki irtó kedves, jó a közösség, csak a perzsákkal kell vigyázni, mert azok éppen a saját rendszerváltásukkal vannak elfoglalva egymás között, és nem ritkák a késelések és egyéb gyanús halálesetek, de ne aggódjak, csak kerüljem el őket.
Jó, majd pont a perzsákkal fogok én problémázni, és ezzel a cetlivel érkeztem meg némi csatornán előforduló hányódás után, a hiedelmekkel szemben egyáltalán nem ködös Albionba.
Az úgy működik, hogy aki Magyarországról huszonévesen elindul kevés valutával a zsebében, az nem a Belvedere Hotelben száll meg, hanem efféle érdekes diákszállókon, és nem ám egy szobát bérel, hanem csak egy ágyat egy többágyas szobában, ahogy a pénztárcája engedi.
Én a későbbiekben ugyan megpróbáltam megsokszorozni a fogytán levő fontjaimat az „Itt a piros hol a piros?” tudományos fejtörőben a Charing Cross Roadon, de ezzel inkább nem dicsekednék, nem vagyok egy nagy befektető, de ennél csak jobb döntéseket hoztam azóta is. Nem a nőügyekre értem természetesen.
Gondoltam egy 3 ágyas szoba pont megfelelő lesz, az mégsem kettő, ami túl intim, és mégse négy, ami már sok. 4 fontba került naponta az ágy, ebben a borzalmas reggeli is benne volt, ha valaki tudást akar szerezni a puritán angolokról, az reggelizzen náluk!
Beléptem a szobába, üres volt, leraktam a bőröndömet, körülnéztem, lecsekkoltam miféle egy hely ez, kiderült, hogy ez csak nyáron diákhotel, egyébként egy normális kollégiumi szoba, ahol év közben diákok laknak állandó jelleggel, ott van az íróasztaluk, a polcuk könyvekkel stb.
Hamar kiderült, hogy ezzel a szobával nem kaptam ki Amerikát, mert az első könyv, amit megláttam látens szobatársaim polcán, az egy perzsa - angol szótár volt. Azt a voluntarista reményt hamar feladtam, hogy itt két angol srác lakik, akik perzsául tanulnak, maradt a kínos valóság, hogy ezek bizony úgy perzsák, mint nálunk a nagyszobában, Dezső tacskókutyám által gyakran lepisilt perzsaszőnyeg, azaz originálisan.
Ma már ki se csomagoltam volna, de akkor fiatalosan túltettem magam a dolgon, bevetettem magam a fürdőszobának nevezett helyiségbe, hogy lemosakodom.
Egy mosdókagyló ugyan volt, de a keverőcsapot azóta sem tekintik széria tartozéknak a brit gyarmatosítók. Ilyenkor az ember visszaveszi a zokniját és lemegy a környéken az első közértbe venni egy ilyen hüvelyöblítőre emlékeztető Y alakú barna gumicsövet, ami a KLUDI keverőcsap funkcióját látja el a szigetország földszint-alsó-középosztálya polgárainak életében.
Lemosakodtam, hajat mostam, teljesen komfortosan, a jóllakott napközis vigyorával léptem ki anyaszült meztelenül a szobába, ahol is két darab jól megtermett és sötét tekintetű fickó állt szigorú ábrázatal és köszönés nélkül meredve rám.
Ők volta a perzsák.
Az első mondatomra nagyon nem emlékszem, mert az agyvérzés előszele elmosta az emléket, de a törülközőmet magam elé szorítva valahogy bemutatkoztam, ami már eleve hülyeség volt, mert náluk ez sem szokás. Miután hajamat megszárítottam, felöltöztem, rendbe tettem magam a perzsa túlerővel szemben, a magam szokásos módján próbáltam egy elfogadható kommunikációs légkört kialakítani velük, azaz megtörni a csendet és mondatokat mondani, amire más esetekben általában válasz mondatok születnek, amit a zsidó keresztény civilizációban találóan un. beszélgetésnek hívnak.
Mellékszál, hogy a két fickó ráadásul meleg is volt, ami különösen nélkülözhetővé tette jelenlétemet ebben a meghitt szobában, egy percre sem hunytam le a szemem éjszaka, jobb az éberség…
.Egyetlen értelmes dolog történt, amit egy életre megjegyeztem, hogy az arab kultúra az igenis létezik, hiába próbálja ezt cáfolni számos büszke ember közülük, és ráadásul mi is használjuk ennek áldásait. Ugyanis belelapoztam a szótárukba, és a sok arab betűtől eltérően a számokat azonnal felismertem. Ezzel a felfedezéssel mosolyogva fordultam Ahmed felé, hogy jé, ti is ugyanazt használjátok, mint mi, mire közölte, hogy igen, ezek az arab számok..
Ugyan az első általánosban ezt már Melánia néninél is megtanulhattam volna, de abban a helyzetben, ott Londonban nem ugrott be.
Én viszont úgy ugrottam ki az ágyból másnap hajnalban és rohantam a recepcióra szobát cserélni, mint akit seggbelőttek egy kalasnyikovval.

Barátaim, jegyezzük meg, ha nem lennének arab számok, én nem tudom mi lenne.
És akkor hogy írhatnám le Párizs után, hogy a végső mérleg 158?

Beretválkozás

Ma reggel negyed hétkor

a tükörbe nézve

eszembe jutott apám.

Otthagytam azonnal a csapot (és papot),

hogy tudassam veletek:

Hogy szúrom el már hat óra tizenötkor

az egész napot.

Az ok kézenfekvően adott:

Hiszen az arcomra nem ecsettel pacskolva,

hanem kézzel kenve rakom fel

a borotva habot!

Jövőnk

Figyeljél már ide, hozzád beszélek róka koma, világosság gyúlt a gyerekkorom óta nyakamon hordott agyamban, elmondom mi a megoldás.

Úgy kirángatom jobb sorsra érdemtelen népemet a latyakból, mint Cannonball Adderley vagy a báró Müchausen, most nem emlékszem már pontosan melyik volt, akkora itt a ricsaj.

A magyar nép jobban járna, ha saját maga helyett megfelelő külföldi szakemberekre bízná az eredetileg képviseletére és kormányzásra hivatott megfelelő személyek kiválasztását.
Tudod, vannak ezek a fejvadászok, begépeled az inputot, hogy kit keresel, mik az elvárásaid, sűrű eredménykontroll, rövid, közép és hosszútávú tervezés, előélet és korábbi munkahelyek, végül egy pszichológiai teszt de minimum grafológus szakvélemény és az outputon kijön a reményteljes jelölt, mint a kakukkos órán délidőben. Máris munkába állhat a Kossuth tér 1-3-ban.
Kifizeted a fejvadászt a növekvő GDP-ből, ha nincs növekedés, rosszul választott helyetted, így járt. Ismerős a szitu. De nem szokott így járni, tapasztalat.
Mi szoktunk így járni, tapasztalat. Úgy száz éves.
Csak jobban járnánk egy finnel például, ők még nem tudják, miféle testvérük van nekik, komolyan ránk se ismernének, ha úgy istenigazából beleszaladnának a magyar virtusba. Idejönne a jónevű fejvadásszal levadászott Vejnemöjnen, és egyszerűen nem értené, mitől ment nekünk ilyen szarul az utóbbi időkben, igaz neki teljesen idegen a korrupcióra optimalizált és csúcsra hajtott értékelvűség.
Ha egész nap csak szürke, Boss öltönyös napszámosként dolgozgatna a számokon meg a gazdasági döntések visszacsatolt közvetlen és közvetett hatásain és közben nem a felesége nevére íratná egész Fejér megyét meg Komárom-Esztergom felét, már jobban járnánk, azt is beszámítva, hogy nem sajog neki Trianon.
Maradt ami maradt, ez a hangyányi 93 ezer négyzetkilométer, ezen kell jobban élni, mint tegnap, gyarapodni kockáról kockára, ahogy a vásárhelyi táskacipelő mondta, ha már így alakult, ne firtassuk miért, mert abból se jönnénk ki lényegesen jobban.
Sőt. Sőter!, Sőteszt!!.... ugorgyunk..
De lehetne egy cseh is, ők meg nagymesterek a kibekkelésben, és ha békén hagyják őket, akkor csak kiderül, hogy nem véletlenül van nekik is hazájuk nem tegnap óta. Jó, időnként eltűntek a térképről, de amint visszakapaszkodtak, egész jól renoválták a vityillót, hogy szakadna rájuk a Most Karola a knédlievő mázlistákra!
Lássuk be, nem megy ez nekünk, évszázadok óta vágytunk egy megfelelő pillanatra, hogy kezünkbe vehessük a sorsunkat abban a tévhitben, hogy ezzel jól járunk, és csak olyan mélyre süllyedtünk, hogy nyomásvédett búvárharanggal lehet csak utánunk süllyedni, már ha valakinek ehhez szottyanna gusztusa. Remélem jól írtam a szotyola ige feltételes módját.
Nyomás alatt nő a pálma, 45 év megszállás alatt egész jól teljesítettünk, de amint kitette innen a lábát az utolsó megszálló, egy utolsó megszállott kerítette hatalmába a könnyű álmot remélő csodaszarvas legendáriumban imbolygó korábban serény magyarokat. Most pedig nézzük ezt a rémséges valóságshow-t ami a valóság, és hiába próbáljuk kikapcsolni így vagy úgy, beleüvölt a pofánkba adásszünet nélkül napi 24-ben.
Mit kíván a magyar nemzet?
Egy bazári svindlert, aki sikeresen megvédi démonjaitól, akinek védelme nélkül még démonra se lenne szüksége, és kénytelen lenne a valóságos problémáival elbíbelődnie sose tudjuk már meg milyen sikerrel.
De nem, nem és nem, újra beállunk a sorba hogy jó nagyot lökhessünk a vidámparki kecskén, büszkén dagasztva a bicepszet, egész addig, míg a kecske visszafelé nyakonvág,ahogy szokta, hiába na, ezt a rohadt gravitációt is a nyakunkra küldték valahonnan máshonnan.
Ez persze csak egy halk lemondó sóhaj, még mielőtt teljes joggal és nekifutásból seggbe rúgnak mindannyiunkat, függetlenül attól, hogy kire szavaztunk az elmúlt évtizedekben.
Az, hogy hamarosan és legjobb esetben is csak vízummal léphetünk át Hegyeshalomnál, az csak a gyerekeinknek lesz újdonság, de hogy szigorúan sötét napszemüvegben és méla kussolásban osonhatunk majd a Kartner srassén a szégyentől fal mellett oldalazva, nehogy kiderüljön honnan szalajtottak, ez azért rosszabb álom, mint amit megszoktunk a felfelé gyorsuló liftnél, hajnalban, vizesre izzadt pizsamáinkban.
Nézd már, hogy írok,egyre sótlanabb, kijózanodtam, jaj kijózanodtam.

Esős péntek délután

Nincs annál kellemesebb érzés, mint amikor a belvárosban dolgozol az év legnagyobb projektjének utolsó napján, technikai problémák sorozatát kell megoldanod, délután 3 van, kinn zuhog az eső, aznap harmadszor indítasz SMS parkolást, mert lejár a 3 órás időkorlát, és azt az üzenetet kapod, hogy „sikertelen parkolás, nincs elegendő egyenlege a parkolás megkezdéséhez.”

Már hogy a halálba ne lenne elegendő egyenlegem bármihez is amibe egyáltalán belekezdek, ember!? Reggel még jó voltam nektek, meg még délben is, most meg nem kell a pénzem?

A franc se akar az utcán rohangálni meg lesni a parkolócédulát, hogy mikor jár le, pont nem abban a korban vagyok, amikor még bármire is emlékezni tudnék, ami aktuálisan fontos, ilyenbe bele sem kezdek, eleve olyan megoldásokra törekszem, ami a kötelező emlékezni valók alól felment, ráadásul a héten ismét megpróbálkoztam a memóriám kemikáliával való regenerálásához, amit utoljára 3 éve próbáltam, de akkor abbahagytam 2 hónap után, mert a reggelinél azon merengtem, miközben nézegettem a zöld bogyókat az orrom előtt tanácstalanul, hogy most bevettem-e ezelőtt 30 másodperccel vagy nem?

A választ sose tudom már meg, mert úgy döntöttem, hogy ez a kúra ezek szerint olyan túl sokat nem használ nekem.

Most jobban jártam, mert egy hét után hagytam abba a nem vényköteles termékek piacának finanszírozását, miután a Tesco benzinkútnál tankoltam, majd áthajtottam bevásárolni a parkolóba, mielőtt becsaptam volna a kocsim ajtaját, megtapogattam az összes zsebemet, hogy hova a francba tettem a slusszkulcsot, majd elegánsan becsaptam az ajtót, mire a lábam elé esett a tanksapka, amit a kocsi tetején felejtettem…

Most megfogadtam, hogy soha ilyen barom tablettát nem próbálok ki, nem nekem való ez.

Ha valakitől tanácsot kérek, az nem a patikuslány lesz, hanem az Ungvári Tamás, aki most 85 éves és olyan elképesztően friss aggyal hazudozik az rodalomról, mint legszebb éveiben, amikor az ÉS-ben megjelentette a hetedik oldalon, hogy éppen egy közös munkán dolgoznak Illyés Gyulával, de az állítólagos szerzőtárs a következő számban diplomatikusan helyreigazítással élt, hogy ő ilyen közös munkáról nem tud.

Zseniális a pali, nem tudom mit szed, de abból kérek én is, ahogy a kocsmapultnál szoktak rámutatni az aluminium pultra borult sorstárs felé bökve

.

Visszatérve a megpróbáltatásaimra, mit lehet ilyenkor tenni, az ember összevakarja azt a két darab százast, amit nem adott oda a Tescós bevásárló kocsis lejmolónak, így megmaradt és vesz 20 perc parkolást a Bajcsy Zsilinszky úton, lecaplat az utcára felmosóronggyá ázik, így nyer 20 perc irgalmat a közterülettől vagy ki tudja kitől, mielőtt megbüntetnék 15 ezerre, ami ugye elég lúzer dolog, ha aznap már fizettél nekik úgy ötezret.

Közben megkéred a a cég rendszergazdáját, ahol éppen szerződést teljesítesz, hogy nézze már meg a neten a Telenor ügyfélszolgálatát, megérdeklődném, hogy mégis hogy képzelik ezt, az embernek céges előfizetése van, havi negyvenet simán kifizetek nekik alsóhangon, de fizethetek félmilliót is, nincs itt semmi korlát, akkor mi az, hogy reggel meg délben még van egyenlegem, délután meg kifogyott?

Miközben az agyvérzés előszobájában hallgatod a barom menürendszerüket az idióta akciós ajánlataikról, közben megy az idő, és nem haladunk, erős akarattal nem vágod oda a falhoz az amúgy fél éves de szokásos módon egyre pocsékabb telefonodat, kinyomod és újra hívod öket, tök mindegy engem nem érdekel mit mond a menü, kibánok én velük, majd csak lesz egy olyan opció, amikor már magának semmi sem jó, bugris paraszt, akkor ügyintézönket kapcsoljuk, na ez kell nekem.

És igen, kapcsolják Valami jelszót kér tőlem, ami persze nálam mindig ugyanaz a szám, bemondom , mire közli, hogy ez 5 számjegy és 6 jegyű lett volna a helyes megfejtés, és már rakná is le elégedetten, hogy megint elhárított egy ügyfelet, de megfenyegetem, hogy ne rakja le, hanem tegyen akkor hozzá még egy nullát, így stimmel.

Nos végighallgatja a problémámat, hogy hova lett az egyenlegem, és miért nem tudok parkolni SMS-sel. Simán rávágja a választ, hogy azért nem, mert kifogyott az egyenlegem. Megérkeztünk, ahonnan indultunk, de akkor még egy köteg idegsejttel gazdagabban, mint most, estére olyan lesz az agyam, mint a fényesre suvickolt billiárd golyó, barázdát ne keress rajta.

Lényeg a lényeg, nem akarlak tovább fárasztani az van, hogy nekem automatikusan beállítottak 10 ezer forint limitet a mobil vásárlásokra, ami most lejárt és majd csak 27-én indul újra, addig töltsem fel az egyenlegem. Már hogy a fenébe töltsem fel az egyenlegem ember? Nem jön ki a cégem bankszámlájáról? Nem, hiába van fedezetem bőven, erre csak 10 ezret költhetek havonta, és mivel már 2 hete is parkoltam két házzal arrébb egy másik munka miatt, most nekem ennyi. De én menjek valami benzinkúthoz vagy bankautomatához és töltsem fel az egyenlegem, ami lejárt szerintük. De mi a francért menjek én bárhova asszonyom, vegyék le a számlámról, ahogy eddig is tették, viccel?

Nem, azt nem lehet, akkor mit lehet hölgyem, rohadtul sok bajom van most péntek délután ezen kívül is,éppen nem sikerült még 16 kamera képét HD minőségben prezentálnom, viszont úgy néznek ki, mint amikor a vidéki budiablakot bekenték meleg disznózsírral, azt mondja, hogy menjek be az ügyfélszolgálatukra, és adjak felhatalmazást a limit megemelésére. Jó, akkor máris felhatalmazom de azonnal emeljék meg a limitet, azt nem lehet, mert csak.

Na jó, itt a vége. Teljesen megnyugodtam. Szarok én mindenre, ez az egyetlen élettapasztalat, amit itt Mária országában megtanultam idejekorán és tartósan hasznosnak bizonyult. Megbüntetnek? Kit érdekel? Apróm már rég nincs, azt is bedobáltam már, amit az összes munkatársam rendelkezésemre bocsájtott, hogy nehogy agyvérzéssel vigyen el a mentő, mielőtt még kifizettem volna őket a 2 napos megfeszített munkájukért, amit egyébként nagyon rendesen meg is csináltak nekem.

Leballagtam az első boltig, ahol az embert általában elhajtják, ha aprót akar a papírpénzéért cserébe, de nem, azonnal szívélyesen cserélt az optikus, még el is beszélgettünk egy kicsit a világ folyásáról így ismeretlenül, miközben a parkolóőr már ott sertepertélt három kocsival arrébb, mint a dögkeselyűk a Dessewfy utcai westernben.

Vettem kessért parkolójegyet, mint fiatal koromban ezelőtt 3 évvel, beraktam a szélvédő mögé, a lépcsőházban visszafelé menet eszembe jutott az összes műszaki probléma megoldása, be is jött a dolog, a rendszer összeállt, na persze nem Telenoré, hanem az enyém, mehetek számlázni, ami szakmai munkám egyik, ha nem a legszebb része.

Közelítő tél

Feltartóztathatatlanul közelít a tél, már előre küldte talpasait, a ködös reggelt, a párás aszfaltot, az imbolygó hajnali lámpafényeket, a tilosban égetett avar tejszerű füstjét.
Nem titkolom tovább előletek, hogyan mentünk anno Ervin barátommal Kisvárdára egy kölcsön Wartburggal anyukájának csodaszert venni, hogy ha lehet, ne haljon meg áttétes rákban.
Azért mondom el ezt barátom, mert te is kerülhetsz ilyen helyzetbe, és te is elveszettnek érzed magad, de tudnod kell, hogy amit teszel, már más is megtette, és ha az ember már semmit sem tud tenni, a legjobb, ha megteszi azt, amiben maga sem hisz. Addig is elfoglalja magát.
Tehát úgy 35 éves formák lehettünk, éltük a korunknak és a kornak megfelelő tervezetlen és beteljesületlen életünket, de barátságunk már megalapozott volt, ezúttal nem teszem közszemlére, de fogadd el, hogy több rosszban már megálltunk egymás mellett, meg jóban is, de az előbbinél máig nem találtak fel erősebb kohéziót két fiú között.
Ervin jóképü, ambíciózus fiú volt, a nőket levakarni sem lehetett volna róla, ennek megfelelően túl nagy jelentőséget nem tulajdonított nekik, valószínűleg másoktól, meg tőlem is hallotta, hogy a szerelmi élet valami jó dolog, így hát ő is gyakorolta kevés meggyőződéssel, hogy megfeleljen a konvencióknak, de kívülről nézve hasonló élményeket szerezhetett, mint a kismacska a viccben, amikor először elmegy a többiekkel éjszaka bagzani, de nem fejtem ki, a poént mindenki ismeri.
Addigi életében egyetlen nőt vett komolyan, bár ne tette volna, valami külkeres csaj volt, nagy vízkiszorítású testalkattal és ehhez passzoló méretes arccal, gyors lefolyású kudarc volt, a francba, hogy senki sem tudja kikerülni az ilyen fagyos vérszívókat, akik elveszik az ember energiáit egy sokkal érdemesebb meg érzelmesebb másiktól.
Üzleti érzéke meg senkinek nem volt nála jobb, már a gimiben hetente éjszaka vonattal utazott Krakkóba farmert venni és itthon eladni, nyilván odafelé is vitt valamit, tehát talán ugyanazon a vonaton utazott, mint Cseh Tamás, csak míg A daltulajdonos magával volt elfoglalva meg a közlésvággyal, addig Ervin a szlovák vámosokkal meg a farmer rejtegetéssel, cseszkoszlovenszka kontrolla paszova kérem az útleveleket, hova mennek, honnan jönnek, mit hoztak?
Hú, egyébként fiatalon vonattal menni a közeli szocialista testvérországokba dejó, mi minden történik velünk, az embernek eszébe jut az Ott lettünk boldogok, hol az öreg Tisza ballagott, na ezt hagyjuk.
Így elmondhatom, hogy lényeges dolgokban nem hasonlítottunk egymásra a barátommal, de jól kiegészítettük egymást mint ahogy a természet is igazságos, ha valakinek rossz a látása, jó a hallása, ha rossz a hallása, jó a szaglása, ha az egyik lába rövidebb, a másik hosszabb, szóval így.
Viszont egyben valahogy stimmeltünk, ez pedig az, hogy erősen számíthattunk egymásra, minél nagyobb volt a gáz annál inkább, hideg fejűek voltunk meleg helyzetekben, majd talán megírom mik történtek, most nem ez a téma.
Ervin akkor még nem volt milliárdos, én fiatalosan tartom magam, ma sem vagyok az, de ő öles léptekkel haladt a cél felé, melyet kontinenseken átívelő kalandozásai végére ahogy kell, szépen el is ért.
Akkoriban éppen azon fáradozott, hogy egy amerikai feleségre tegyen szert, mert így kijuthat az igazi világba állandó kilépővel, meg is oldotta, a friss házassági papírral belibbent a kiegészítő katonai parancsnokságra láttamoztatni az engedélyét, hogy elhagyja a Magyar Néphadsereg kötelékét és a továbbiakban az Egyesült Államokban folytatja honvédelmi pályafutását, igen komikus volt, amikor az ügyeletes tiszt azzal adta át Ervin barátomat a másik ablaknál szolgáló kollegájának, hogy íme a Majoros elvtárs, aki Amerikába kíván eltávozni.
A szocializmus még teljes pompájában virágzott, jó nem egy huszáros kardvirág volt inkább egy lekókadt csalán, de azért csípni tudott, ha kell.
Ebbe az idillbe csapott bele ménkű, amikor kiderült, hogy Ervin anyukája rákos. Náluk a szülőknél nem volt nagy érzelmi pezsgés, szegény Ervint is ridegmarhának becéztem az érzelmi élete miatt, a papa nem adta kölcsön a kispolszkiját a fiának, amikor az akku lemerült, reggel Ervin megpendítette, hogy kéne egy aksi kölcsönbe egy fél napra, a papa annyit válaszolt, vegyél akkor magadnak fiam.
Ezért volt letaglózó, ahogy Ervin a mama betegségére reagált. Abbamaradt minden buli, eltűnt az esti sakkozásokról, hiányoztak a hatalmas röhögései a hülye vicceimre, ha végre felbukkant, csak orvosi szakkifejezésekkel dobálózott meggyőzően, hogy mindenki rosszul tudja, és hogy nem úgy van ahogy az orvosok mondják, meg az az izzadmány feloldódik és ő megtalálja ennek a szerét, vele nem fog kibaszni az élet mint másokkal, hülye beletőrődő lúzerekkel.
Egy nap előállt, hogy van Kisvárdán egy orvos, egyébként a Béres papa volt az, a cseppes, akkoriban ez a nem tiltott, de rossz szemmel nézzük kategóriába tartozott, és hogy a hét végén lemegy oda szerezni anyukának ilyet.
Már nem tudom én hogy léptem be a képbe, de normális dolog, hogy együtt ültünk be a mostanihoz hasonló ködös reggelen a veszedelmesen leselkedő leszakadó hóesésben egy sárga kölcsön Wartburgba, irány a Tiszántúl, ez a Kisvárda rohadt messze van, főleg Wartburggal, aminek nyári gumijai vannak, töltése kontakthibás, gyakran kigyullad a töltés hiányát jelző lámpa, az ablaktörlő foltosan kapar, a benzinszintmérő nem működik, csak sejthetjük, hogy a benzin is fogytán, ÁFOR benzinkút sehol akkoriban, a lámpa egyre kevésbé világít és rohadtul vizelnem is kell.
Ervin vezet, én az anyósülésen a kabátom ujjával dörzsölöm az ablakot, próbálok minél közelebb hajolni a bepárásodott üveghez, hátha még időben észreveszem, vajon hol lehet a hószakadásban a felező vonal és hol az árok, mondom Ervinnek, hogy bazmeg, én semmit sem látok, de ő higgadtan leint, hogy minek kiváncsiskodsz?
Megérkezünk rohadt későn Kisvárdára a szerény betonkocka házhoz, két ablak az utcafrontra, ahogy az oviban rajzoltuk, ahol Béres doktor az élet reményét igérő cseppeket adja, utólag is mondom, hogy pénzt nem fogadott el, valami alapítványt viszont támogat az ember, ha már a mama életét meghosszabbítják, és a szer biztosan semmit sem ártott.
Hazafelé már sötétben indultunk a hűséges kétüteművel, nem nagyon szóltunk már egymáshoz, részben fáradtak voltunk, részben nyilván azon elmélkedtünk, hogy a megszerzett kinccsel a zsebünkben vajon még időben ékezünk- e vissza a mamához, ha egyáltalán megérkezünk, és nem úgy értve, hogy aznap időben, hanem úgy a lényeget illetően.
Tudod a rák nem vár.
Csak a havas útra emlékszem, a sötéten leszakadó égre, a hideg bádogkasznira, semmi másra, meg arra, hogy Ervin mamája hamarosan meghalt, bár ez a hamarosan relatív, a beteg testbe zárva ez hosszabb menet lehetett.
Ervint hetekig, talán hónapokig nem láttam, eltűnt, csak közvetett híreket kaptam róla harmadik barátunktól, hogy mióta a mama meghalt vigyázzak, erről nem szabad beszélni, sem kérdezni tőle.
Így s történt, hamarosan felnőtté váltunk, és lettek még más témák, amikről sose beszéltünk, és ma sem hozzuk szóba, mindig tudjuk mi az, ami nem téma.
Ilyenek ezek a változások, az emberek felnőnek, az őszből tél lesz, a redőnyök lezuhannak az ablakokban, és megtanulunk nem győzni minden háborúban.
Akkor hát barátom hajrá, csak ügyesen!

183-067

A telefont, mint mindenki tudja, Antonio Menucci találta fel, de sóher volt és Graham Bell szabadalmaztatta. Hogy a magyarok mit találtak fel a telefonnal kapcsolatban az kérdés, mert egyedül Puskás Tivadart szokták említeni, de ez is vita tárgya, egy dolog biztos:
A TELEFON IGÉNYLÉST a magyarok találták fel.

Telefont szerezni majdnem egyidős Bell találmányával, itt keleten nagyobb teljesítmény volt telefont szerezni, mint feltalálni.
Drága nagymamám miután átélt egy Tanácsköztársaságot, két darab világháborút és egy 56-ot, lakásukba helyettük első lépésben tisztafajú árjákat költöztettek be, miközben nekik valamilyen pincében kellett meghúzni magukat a papával az akkor aktuálisan működő reform, a nemzeti zsidómentesítés jegyében.
A felszabadulás után a négyszobás lakásba egy rendőr házaspárt, egy ötvenhatos átállt koronatanút, és egy egyébként aranyos bárzenészt raktak melléjük, hogy ne gyötörje őket a magány. Miután a papa meghalt 67-ben a mami egyedül maradt a társbérletben, és anyám megpróbált a maga mindig kedves és általában sikeres módján kijárni neki egy telefont. Anyám szlogenje az volt, hogy egy mosollyal és egy kis kedvességgel mindent el lehet intézni. Ez igaz is volt, - az ő esetében.
Elindította hát a telefonszerzés hadműveletet, Na nem ám egy önállót kérelmezett, az ember legyen szerény, nem kell elgaloppozni magunkat a korlátolt lehetőségek hazájában, hanem egy úgynevezett KIL készüléket, ez egy átkapcsolós megoldás volt, egy vonalat társbérletesítettek vele, de ez sem sikerült.
A kérelemben előadta, hogy a mami idős, beteg, egyedül van, és ha segítségre van szüksége, akkor milyen nagy dolog lenne egy telefon.
A választ egy írógéppel írták meg, egyedi szövegezéssel, melyben nagyon humánus hangnemben méltányolták a kérelmet, de sajnálattal közölték, hogy jelenleg műszaki korlátok nem teszik lehetővé az igény teljesítését, és időpontot se tudnak mondani a vágyott telefon bekapcsolására. Viszont biztosították róla, hogy amint lehetővé válik a dolog, a kérelemnek helyt adnak. A lehetséges időpont viszont nagyjából egybeeshetett a szocializmus teljes felépülésével, az odáig vezető úton igencsak visszafogott tempóban poroszkáltunk.
Persze láttuk már a horizonton feltűnni a fényes jövőt. Az is igaz sajnos, hogy a horizont az egy olyan képzeletbeli vonal, mely pont olyan mértékben távolodik tőlünk, ahogy közeledünk hozzá..
Telefon tehát nem lett, de a kérelmezés műfajában magam is hasznos tapasztalatokat szereztem a későbbiekben. Tulajdonképpen semmi sem változott azon kívül, hogy az elutasító levelet már nem egyedileg szövegezték írógéppel, hanem előre gyártott nyomtatványokat küldtek ki mindenkinek, a társadalmat felosztották érdemesekre és érdemtelenekre, hasznosakra és haszontalanokra, megbízhatókra és megbízhatatlanokra, ez utóbbiak ugyan néha váratlanul kaptak telefont, de okkal gyanakodva szemlélték…
Én frissen végzet diplomásként, a nagymama államosított és társbérletesített lakását a szokásos módon átjátszva kezdtem pályafutásomat ifjú, alulfizetett mérnökként.
Mi sem volt természetesebb, hogy én is kísérletet tettem a hivatalos kanosszajárás útján, melynek elképzelt végén egy fekete bakelit készülék gyönyörű képe sejlett fel.

Akkoriban telefon igényléshez munkahelyi hozzájárulás kellett, ember nem tudhatja miért? Belibbentem hát jól hangzó munkahelyem osztályvezetőjének titkárnőjéhez nagy magabiztossággal lengetve a korrektűl kitöltött kérelmet, ugyan már intézze el ezt a kis formaságot a főnök elvtárssal, egy röpke aláírás kell, ennyi az egész, és már adom is be a megfelelő helyre.
Másnapra ígérte a titkárnő az aláírást, de másnap arcomra fagyott a magabiztos mosoly.
A kedves hölgy némi zavarban azt volt kénytelen mondani nekem, hogy még csak egy hónapja dolgozom itt, ezért H. elvtárs nem tud jellemzést adni rólam... Mondom, hogy nem is jellemzés kéne, csupán egy szignó, mert lehet, hogy jellemtelen ember vagyok, de attól még telefonálhatnék vagy nem?
Később a büfében találkoztam egy teljesen idegen osztályvezető titkárnőjével, aki perceken belül hozta aláiratva, igaz akkor még igen fiatal fiú voltam, de a lényeg itt is az, hogy a probléma megoldást nem az egyetemeken tanítják.

Így már beadhattam az igénylésemet, amire ugyan telefont nem kaptam, de egy sorszámot igen, hogy abban a körzetben én vagyok éppen a 157.
Vártam egy évet, akkor bementem érdeklődni, hogy halad előre szorgosan a sorszámom, de kiderült, hogy már a 254. vagyok, mert sokan elém kerültek, akik valahogy érdemesebbek voltak nálam.
Aztán lepénzeltem valakit, hogy lendítsek egy alaposat a megfeneklett ügyön, és láss csodát, lett is telefonom heteken belül.
Később eladtam a lakást egy nőnek, aki viszont a telefont csak úgy tarthatta meg, hogy kamu élettársi szerződést kötöttünk, én óvatosságból egy ellenszerződést is aláírattam vele vész esetére, afféle kígyómarás ellenszérumként, ha vissza akarna élni a papírral, hogy az egészből egy szó se igaz...
Miért is írom ezt? Hogy napnál világosabban látszódjon, mennyivel nagyobb élmény itt élni a népszerű Kárpát Medencében, mint az unalmas Svájci Alpokban, ahol azt sem tudják, miért vártunk a kagylóval a fülünkön, hogy van-e vonal?